A testvérek (olykor viharos) viszonyáról ill. arról, hogy ezt szülőként hogyan lehet kezelni már egy korábbi bejegyzésben írtam. Most ezt a gondolatmenetet szeretném folytatni.
A “bezzegelés”, összehasonlítgatás negatív hatásait már kifejtettem, de azt hiszem, ehhez a témához tartozik egy másik fontos dolog is: a beskatulyázás.
Olyan sokszor, könnyedén mondjuk, hogy senkit nem jó beskatulyázni, aztán mégis kicsúszik olyan a szánkon, hogy “Az én fiam a sportember a családban, olyan ügyesen focizik, hogy csak na, a lányom pedig egy igazi művészlélek!”
Hogy mi a baj ezzel? Lássuk csak: szerintem mindenki más ütemben fejlődik, lehet, hogy az illető lányát most nagyon érdekli a rajz, sokat foglalkozik vele és még tehetségesnek is tűnik, de ez nem jelenti azt, hogy a testvére ne lehetne legalább olyan ügyes, tehetséges vagy elkötelezett a művészetek iránt! Csak épp még nem tart ott, hogy ezt kibontakoztassa, mert per pillanat a foci érdekli. Ha viszont folyamatosan azt hallja a családban, hogy a nővére a művészlélek, ő pedig a “sportoló”, akkor ennek a képnek akar majd megfelelni (tudattalanul), viszont a belső Énje nem ezt akarja. Egy idő után eljuthat odáig, hogy elkezdi érdekelni a rajz, az alkotás, ő is “művészlélek” akar lenni, ez a szerep viszont már foglalt a családban. Így aztán egyre nagyobb belső feszültség alakul ki benne, amit pedig ki felé fog kimutatni? A problémája “okozója”, azaz a testvére felé: piszkálja, szekálja, keresztbe tesz neki…
És persze szavakba nem tudja önteni, hogy miért tesz így, egyszerűen csak ösztönösen cselekszik.
Persze, tudom én, hogy nagyon nehéz minden megnyilvánulásunkra figyelni, és nem is azt állítom, hogy egy-egy fent említett kijelentéstől felnőttkorig tartó traumát szenved el a gyerek. 🙂
Arra viszont mindenkit szeretnék biztatni, hogy nyitott szemmel és szívvel viseltessen a gyereke(i) iránt, teremtsen elfogadó, befogadó, szerető légkört otthon, hogy bátran merjen kibontakozni a gyerek(ek) érdeklődési köre!
Értessük meg, éreztessük a gyerek(ek)kel, hogy a tanulás, az alkotás, a sport, a tánc, a zene, a művészetek mindenki számára nyitottak, elérhetőek és élvezetesek – nem csak azok számára, akik (kiemelkedően) tehetségesek benne!
Persze a tehetséget meglátni egy gyerekben és azt egyengetni legalább ilyen fontos kérdés, de az már nem a Testvérháború-testvérbéke rovatba tartozik. Arról majd máskor elmélkedünk.
Ti mit gondoltok erről? Vannak esetleg ilyen irányú tapasztalataitok?
írta: Hanula Erika
