IMG_5591Ez egy nagyon személyes bejegyzés, friss tapasztalat, arról, ami a hétvégén történt velünk.

Ahogy a címben is írtam, B. fiam elég nehezen tud bocsánatot kérni. Nagyon nehezen. Ha egészen őszinte akarok lenni, ezt tőlem örökölte, mert nagyon sokáig én sem tudtam bocsánatot kérni. Egyszerűen nem jött a számra, valami blokk volt bennem. Aztán én ezt felnőtt fejjel, tudatosan megoldottam, szerintem most már semmiféle gondot nem okoz ez nekem. (Bár, kérdezzétek meg a férjemet…:)

Na de vissza B-hez. A hétvégén egy baráti családnál voltunk, kint a kertben játszottunk, beszélgettünk. A gyerekek fittball labdán ültek-rugóztak, mire B. valami oknál fogva kirúgta a labdát az egyik kislány alól. (Biztos azt hitte, úgy lesz, mint az öccsével, vele szoktak ilyen fiús-bunyós játékokat játszani.)

Persze fájt neki, sírt.

B. meg (bár okos és tudta, hogy bajt csinált) mindenféle módon elkezdte mismásolni a dolgot:

  • “Nem én voltam!”
  • “Nem is fáj neki!”
  • “Csak játszani akartam vele…”
  • és persze zavartan vigyorgott

Ismerős?

Persze én elmagyaráztam, hogy ezt miért ne, és hogy ne és ez nem jó,stb.

A kislányt az anyukája megvigasztalta.

Öt perc múlva a gyerekek a legnagyobb egyetértésben játszottak tovább.

Bocsánatkérés viszont nem hangzott el…

Snitt.

Másnap játszunk otthon. Derült égből egyszer csak azt mondja B.

“Anya, most már eszembe jutott, hogy akkor bocsánatot kellett volna kérnem E-től…”

És én erre mit mondtam?

Nagyon-nagyon megdicsértem! Abszolút pozitív visszajelzést adtam!

“Kicsim, nagyon büszke vagyok rád, hogy rájöttél erre! Annyira örülök, hogy gondolkoztál rajta és erre jutottál. Annak meg pláne, hogy ezt ki is mondtad! Nagyon ügyes vagy, megdicsérlek! Most már csak arra kell figyelned, hogy legközelebb ezt előbb tedd meg és annak mondd, akit megbántottál.” Ölelések, puszi.

Snitt.

Fél óra múlva otthon játszunk.

B. véletlenül (?) fellöki az öccsét.

Mit mond?

“Nem én voltam! Ööö, ja, bocsi tesó….”

:)))

Nem példabeszédnek írtam. Szó szerint így zajlott le.

 írta: Hanula Erika