boyA tíz éves fiam egyszer talált egy pénztárcát az utcán. Benne tízezer forint, iratok, papírok. Mindenféle dolog, amit az emberek a pénztárcájukban tartanak. Délután mesélte mindezt nekem, miután hazajött már a suliból. Kíváncsian kérdeztem, hogy történt, hol történt és főképp, mit tett a tárcával. Részletesen elmesélte, hogy a zeneiskola környékén találta majd, mivel épp pár barátjával találkozott, közösen megtárgyalták, mit tegyenek. Gondolhatjátok, volt, aki azt mondta, tartsák meg a pénzt, mert mennyi mindent tudnának belőle venni maguknak, de volt olyan is, aki azt mondta, adják le a rendőrségen. Mivel a fiam találta meg a tárcát, az ő tisztje volt eldönteni, mi is legyen. Végül leadták a zeneiskola portáján, ahol a portás bácsi nagyon megdicsérte őket és megígérte, eljuttatja a tulajdonosának (benne volt a lakcímkártya is). És igen, a portás bácsi is becsületes volt, mint a fiam, úgyhogy a szerencsétlenül járt illető tényleg maradéktalanul megkapta az elveszett dolgait.

Annyira végtelenül büszke voltam a fiamra!

Sokat beszélgettünk ezután az eset után. Egyrészt szavakba öntöttem neki, milyen nagyon ügyes volt és bölcs döntést hozott. Elmondtam, mennyire büszke vagyok rá és hogy milyen jót tett azzal az emberrel, akinek visszaadta a cuccait. Hogy az ilyen jótettek mindig visszaérnek az emberhez és egyszer majd neki tesz valaki valami jót. Hogy az ember azt kapja vissza a környezetétől, amit ő maga sugároz, tesz. 

Közben azon gondolkodtam, milyen ritkán mondjuk a gyerekeinknek, hogy büszkék vagyunk rájuk. Hogy a beszélgetéseink legnagyobb része azzal telik, hogy valamit kérünk tőlük vagy utasítjuk valamire.

Pedig ezek a pillanatok, amikor megdicsérhetjük valamiért őket, mennyire, mennyire fontosak! Ezek azok, amik jó irányba formálják a személyiségüket. Miért nem fektetünk nagyobb hangsúlyt rá?

Nagyon örültem, amikor az Értsünk szót! oldal pályázatot írt ki pont erről a témáról. Olyan történeteket keresnek, amelyekben a gyerekek érzik, hogy büszkék rájuk és úgy szeretik őket, ahogyan vannak.

“Egy valós, megtörtént esemény leírásával pályázhatsz, amelyben a gyereked büszke lehetett magára azért amit tett, mondott vagy ahogyan egy helyzetre reagált, nincs megkötésünk, miről vagy hogyan írd le, egyetlen korlát, hogy bele kell férnie 2000 karakterbe.”

Hát nem szuperek az ilyen kezdeményezések? Szerintem megéri pályázni, ha másért nem, hát azért, hogy tudatosítsd magadban, igenis voltak/vannak olyan pillanatok, amikor büszke lehettél a gyerekedre. Mert ezek azok a pillanatok, amire érdemes koncentrálni!

A pályázat részleteiről itt olvashatsz. 

írta: Hanula Erika