A gyerekkorunkból mindannyian hozunk magunkkal tapasztalatokat, jó és rossz élményeket egyaránt, helyzeteket, ahol kiszolgáltatottnak éreztük magunkat, a szüleink hozzánk fűződő kapcsolatát és egy sor más,meghatározó dolgot. Amikor a gyerekünk valami olyat tesz, ami miatt felforr bennünk a harag, az soha nem a gyerekről, hanem rólunk szól. Ilyenkor olyan gombokat nyomogatnak bennünk, amik régi sérelmeket, beidegződéseket, helyzeteket aktivizálnak. Mivel mindenkinek más van a képzeletbeli puttonyában, ezért azok a helyzetek is mások, amin kiakad a szülő. Van olyan anya, aki csak nevet egy helyzeten, másnak meg ugyanarra lehet, hogy ökölbe szorul a keze.

Ezért sem érdemes összehasonlítani magunkat másokkal, hiszen mások a körülményeink, a múltunk, a gyerekeink és más van a hozott tarsolyunkban is.

Szóval ha egy olyan anyát látsz, aki nyugodt marad abban a helyzetben, amiben de felfortyansz, ne érezd úgy, hogy ettől te szaranya vagy. Egyszerűen csak mások vagytok. Ne vele törődj, inkább magaddal!

Egyébként biztos vagyok benne, hogy mindenki tud mérges és dühös lenni, akár törne-zúzna is néha (igen, még az a nagyon nyugodtnak tűnő anya is), egyszerűen annál az oknál fogva, hogy a düh az emberei kapcsolatok természetes velejárója. Nem az érzéssel van baj (egy érzéssel sincsen baj soha!), hanem azzal, ha haragunk cselekvésbe fordul át. Amikor mérges vagyunk, de úgy istenigazából, az agyunkat elöntik a hormonok, a racionálisan gondolkodó agyterületünk lezár és bekapcsol az úgynevezett “küzdj vagy menekülj” üzemmód. Az a baj, hogy ebben az állapotban nem tudunk józanul cselekedni és nem tudunk olyan szülőként viselkedni, akik pedig lenni szeretnénk. A jó hír viszont az, hogy van belőle kiút! El lehet érni azt, hogy az ember ne kiabáljon a gyerekével, még akkor sem, ha nagyon mérges és minden oka meglenne rá. Nem mondom, hogy könnyű, sőt baromi nehéz, ultra nehéz – de nem elérhetetlen!

Lássuk, mit kell tenni, hogy megőrizd a nyugalmadat!

Először is nem kell elnyomnod a dühödet. Sőt! Nem szabad elnyomnod a dühödet, mert az attól nem tűnik el, csak leköltözik a tudatalattiba, ahol aztán kezelhetetlenné válik. Ezután vagy derült égből villámcsapásként fog egyszer csak kitörni, vagy a belsődet fogja marcangolni, egészen odáig fajulva, hogy akár fizikai tünetekbe, betegségbe fordul át. Tehát, fogadd el, akár ki is mondhatod, hogy ha a gyereked ezt meg ezt csinálja, attól te nagyon dühös leszel. Ez is csak egy érzés az érzelmeink palettáján.

Akkor viszont mit csinálj, ha helyzet van?

Állj meg, hagyj abba mindent, amit éppen csinálsz és lélegezz mélyeket!

Ezt szó szerint értem. Ha azon kapod magad, hogy kiabálsz a gyerekeddel, hallgass el! Akár ott, a mondat közepén. Fordulj el tőle (ha ez biztonsággal megtehető), és ne mondj semmit! Vegyél egy mély lélegzetet és lassan fújd ki. Majd még egyet. Annyit, amennyire szükséged van ahhoz, hogy lehűtsd magadat.

(A légzésnek hihetetlen hatása van a testre, ezt azok nagyon jól tudják, akik jógáznak. A mély nyugodt légzés segít abban, hogy az úgynevezett szimpatikus idegrendszeri állapotból (a küzdj vagy menekülj állapotából) a paraszimpatikus (nyugalmi) állapotba kapcsoljon az agy. Ezek színtiszta biokémiai folyamatok.)

Ahogy már írtam, feldühödött állapotunkban nem a racionális agyterület a főnök, ezért lehet az, hogy dühösen olyat teszünk, vagy mondunk, amit később, józanul átgondolva megbánunk. Ezért, a legjobb és legcélravezetőbb dolog, hogyha amikor mérges vagy, megnyomod magadban az ÁLLJ! gombot. Ne engedd, hogy az érzelmek, a düh, a harag cselekvésre sarkalljanak! Szerintem az egész szülői létben ez az egyik legnehezebb dolog. Piszok nehéz, és sokszor sajnos nem is sikerül. De ha egyszer sikerül elérned, hogy ne a harag vegye át az irányítást fölötted, akkor sikerülhet máskor is. Kétszer, vagy háromszor, vagy sokszor. Rutinná is válhat. Persze nem egyik napról a másikra, de minél többet gyakorolsz, annál könnyebben és olajozottabban fog menni. (Ha nem hiszed, emlékezz csak vissza arra, milyen volt életedben először élesben, forgalomban vezetni, és milyen most, sok rutinnal a hátad mögött. Pedig ugyanazt csinálod, nem?)

Tehát az első lépés, hogy abbahagyod azt amit csinálsz és mélyeket lélegzel.

Ha már legalább annyira sikerült lehűteni magadat, hogy már ki tudsz kukucskálni a dühfelhő mögül, akkor tudatosan el tudod dönteni, hogy belemész-e a már ismert, semmi jóra nem vezető játszmázásba (ahova egyébként a benned tomboló hormonok minden erejükkel lökdösnek) vagy úgy döntesz, más utat próbálsz ki.

Ha a második megoldás mellett döntesz, akkor először is szabadulj meg a testedben felgyülemlett energiától. A harag valószínűleg annyira manifesztálódott már benned, hogy tele vagy feszültséggel, energiával és akár egy elefántot is meg tudnál emelni. Szorítsd jól ökölbe a kezedet, vagy rázd ki a karjaidat, lábaidat – én személy szerint azt szeretem, amikor egy ruhadarabot vagy egy törölközőt úgy ki tudok csavarni, hogy ha az nedves lenne, egy liter vizet is kifacsarnék belőle. Ugye érezted már, milyen az, amikor fel tudnál robbanni a benned feszülő energiától? Most képzeld el, ha azt elnyomod magadban (mert “jó leszek, nem kiabálok a gyerekkel”) micsoda pusztításra lenne képes a tudatalattiban, a testedben! A kiabálással ugyanígy megszabadulsz a feszítő energiától – csak hát ugye pont az lenne a cél, hogy ne kiabálj. Esetleg azt is megpróbálhatod, hogy akupunktúrás pontokat nyomkodsz magadon. Ez nem biztos, hogy hatékonyan működik mindenkinél, de egy próbát mindenképp megér, hogy lásd, így meg tudsz-e szabadulni a stressztől.

A fölös energialevezetés a fizikai része a “kezelésnek”. A mentális része az, hogy megpróbálod a helyzetet más szemszögből nézni. A gyereked szemszögéből. Mivel a rosszalkodás soha nem csak úgy magában történik, azzal a gyerek mindig valamit közölni akar veled. Ezt persze nem tudjuk úgy meglátni, ha közben a düh lila ködében úszunk, ezért kell lehiggadnunk először. Meglepően sokat segít, ha ilyenkor valamilyen mantrát mondogat az ember magában. Például “Ezt nem veszem személyes sértésnek.”, “Azért viselkedik úgy, mint egy gyerek, mert még gyerek. Nem tudja megfogalmazni, mi a baja.”, “A gyerekemnek nehézsége van. Szüksége van rám.” vagy “Tudatos felnőtt vagyok, képes vagyok helyén kezelni a helyzetet.” Mint ahogy mondtam, minden ember és minden helyzet más, ezért mindenkinek más mantra az, ami működik. Találj magadnak egy olyat, ami segít visszazökkenned a valós énedbe!

Ha sikerült lenyugodnod, normális hangon, helyesen tudod kezelni a szituációt. Meg tudod szeretgetni, ölelni a gyerekedet és tudsz segíteni neki megfogalmazni, mi a baja.

És ha nem? Ha még mindig dühös vagy és fortyogsz? Akkor addig folytasd a fenti lépéseket, amíg szükséged van rá. Ereszd ki a fizikai feszülést, kapcsolj át mentálisan a gyerek szemszögébe. Lélegezz mélyeket. Ereszd ki a gőzt, mantrázz, lélegezz. Ha kell, tizenöt percig. Közben mondhatod a gyerekednek, hogy dühös vagy de próbálsz megnyugodni, hogy nyugodtan meg tudjátok beszélni a problémát.

Még ha az elején ez sokáig is tart, hidd el, gyakorlással egyre kevesebb időt és energiát fog igényelni!

Természetesen ha az a helyzet, hogy az egyik gyerek püföli a másikat, akkor mindenek előtt szét kell őket szedni, hogy fizikai bántódása senkinek ne essen, és utána kezdj neki a lenyugvásnak.

Miután elcsitultak a kedélyek, és mindenki visszatért a nyugalmi állapotba, vagy akár a nap végén, amikor egy kicsit megpihenhetsz, érdemes elgondolkozni azon, vajon milyen üzenetet hordozott a dühös kiborulás. Vajon azért akadtál ki, mert túlságosan lemerültek a tartalékaid? Félsz, hogy ha most így viselkedik a gyereked, milyen lesz majd kamaszként? Félsz, hogy agresszióval oldja meg a problémás helyzeteket? Vagy tehetetlennek érzed magad? És mit akart kommunikálni a gyereked a hisztijével? Túl fáradt vagy éhes volt? Úgy érzi nem kap elég figyelmet tőled? Úgy érzi, elnyomják a testvérei? Több nyugalomra/törődésre/feltöltődésre lenne szüksége?

A felszínen azt látjuk, a gyerek rosszalkodik, de a mélyben ott van a valódi üzenet, a mi dolgunk pedig az, hogy ezt megfejtsük.

Erre pedig csak akkor vagyunk képesek, ha először a saját érzelmeinket stabilizáljuk. 

Van még egy nagyon fontos oka annak, amiért – bármilyen küzdelmes is – érdemes megtanulnunk kezelni a dühünket.

Az, ahogyan a saját érzelmeinket kezeljük követendő példaként fog beépülni a gyerekünk eszközkészletébe.

Ha azt látja, hogy mérgesen csapkodunk és kiabálunk, ő is ezt fogja tenni. Ha azt látja, hogy ha mérgesek vagyunk, akkor azt elfogadjuk, de nem annak megfelelően cselekszünk, akkor ő is így fog tenni. Ennél fontosabb érzelmi intelligencia fejlesztő kurzust keresve sem lehet találni. Persze ez nem jelenti azt, hogy ha valaki rossz példát látott a saját szüleinél arra, hogyan kell kezelni a dühöt (azaz vele gyerekként sokat kiabáltak), akkor ő ne lenne képes felnőttként változtatni ezen. Ma már kísérletekkel bizonyított dolog a neuroplaszticitás, azaz, hogy az agyunk folyamatosan képes változásra, nem csak gyerekkorban, hanem felnőtt korban is. Nem egyszerű, rengeteg munkát kíván, de elérhető. Sok ember megtette már, kilépett  a hozott mintákból, ami azt jelenti, hogy te is képes vagy rá! 

Sajnos hajlamosak vagyunk arra, hogy csak a rossz dolgokat lássuk meg, vagy legalábbis felnagyítsuk azokat. (Ha új frizurát csináltatsz magadnak és húszan megdicsérik, egy valaki azonban leszólja, tuti, azon az egyen fogsz rágódni, nem a többi húsznak örülni, nem?) Érdemes ezért objektívan feljegyezni, hányszor sikerül helyesen kontrollálni az érzelmeidet és nem belecsúszni a kiabálásba. Azt javaslom, ha úgy döntesz, változtatsz a hozzáállásodon, minden nap végén gondold át, akár egyszer is sikerült-e jól kezelned a feszült helyzetet, és azt a naptáradban jelöld valahogy. Egy kis szívvel, mosolygós arccal, akárhogy. Hosszú távon, több napot, hetet visszanézve látod majd a javuló tendenciát, ami szárnyakat adhat a folytatáshoz, mert megtapasztalod, hogy képes vagy a változásra. Esetleg azt is feljegyezheted, ha épp egy nap nem sikerült megállnod a kiabálást, annak mi lehetett az oka (kimerültség, munkahelyi stressz, betegség, magánéleti probléma, stb), hogy a későbbiekben be tudd azonosítani, milyen rizikó faktorokra kell figyelned.

A kutatási tapasztalatok azt mondják, kb. három hónap eltökélt gyakorlás szükséges ahhoz, hogy a teljes kiabálásmentes életet elérje az ember (természetesen ez egyénenként változhat). Ne add fel a küzdelmet, még akkor se, ha néha nagyon erőt próbálónak tűnik is. És ne feledd, senki nem úgy született, hogy képes volt az érzelmeit kontrollálni, ez tanult folyamat. De mekkora kincset adsz a gyereked kezébe, ha ezt a mintát már gyerekként megkapja és nem kell hosszú évek, küzdelmes (pár)kapcsolatok és önmunka útján elsajátítania!

 

(A cikk megírásában nagy segítségemre volt Dr. Laura Markham tanfolyama.)

Comments

comments