Amiről most írni fogok, arról semmilyen szakkönyvben, internetes oldalon nem olvastam, viszont első kézből tapasztalom. Immár harmadszor. És a forgatókönyv szinte mindig ugyanaz, úgyhogy arra gondoltam, ez mégsem lehet véletlen.

Amikor a második fiammal voltam várandós, a nagyobb majdnem két éves volt. Természetesen sokat beszélgettünk a majdan megszületendő kistestvérről, témába vágó könyveket olvastunk, sokat simogatta a pocakomat és beszéltünk a leendő kisbabához. (Arról egyébként, hogy hogyan lehet jól bevezetni a kis tesó érkezését ebben a korábbi cikkemben már írtam.) Mindezek ellenére viszont amikor olyan hat-hét hónapos terhes lehettem Bence egyszer csak elkezdett hihetetlen módon ragaszkodni hozzám. Olyan anyás lett, mint pár hónaposan a szeparációs szorongás korszakában. Csak velem volt hajlandó elaludni (előtte sosem igényelte ezt az esti lefekvésnél), állandóan hozzám kellett érnie és senki más nem volt jó neki, csak én. Őszintén szólva értetlenül álltam a dolog előtt, de azt tettem, amit az ösztöneim diktáltak és annyit szeretgettem, amennyit csak bírtam. Aztán ahogy jött az egész, úgy pár hét múlva el is múlt.

Amikor a harmadik gyerekemmel pocakos voltam, szinte szó szerint az előzőek játszódtak le, csak most az éppen aktuális kicsi, azaz a második fiam játszotta el az “anya nélkül nem tudok élni” jelenetet, szintén egy-két hét leforgása alatt.

Az egészet szinte már el is felejtettem, de mintha csak ugyanazt a forgatókönyvet olvasnák a gyerekeim, a jelenleg legkisebb fiam tökéletesen ugyanezt a “drámát” játssza el, mint előtte a testvérei. Most, hogy hét hónapos terhes vagyok a negyedikkel.

Olyan ez, mintha megéreznék, látnák, hogy van valaki, egy emberke, egy lélek, aki közelebb van hozzám, mint ők. (Egyébként is hiszem azt, hogy a kicsi gyerekek még sokkal tisztábbak, mint a felnőttek, ezért még sok mindent látnak, amit mi már nem.) Tehát azt érzik, hogy van valaki, aki fenyegeti a “kedvezményezett” legkisebb pozícióját. Valaki, akinek nem kell anyától elválnia, hogy oviba menjen, valaki, aki még az éjszakát is vele töltheti. Ezt az érzékeny csápjaikkal leveszik – nyilván szavakba nem tudják önteni, mit éreznek, csak érzelmek szintjén tudnak kommunikálni. A végtelen ragaszkodásukkal és szeretgetéseikkel. Azzal, hogy nem akarnak elengedni. Hogy teljes egészében engem akarnak.

És hiába is szeretném elmagyarázni nekik, ezt szavakkal, fogalmakkal ugyanúgy nem értenék, ahogy a saját érzéseiket sem értik. Tehát úgy válaszolok nekik, ahogy ők beszélnek hozzám: az érzelmek nyelvén. A túlcsorduló szeretgetésemmel, folyamatos testi kontaktussal, cirógatással, sok-sok együtt töltött idővel, mesével, szemkontaktussal. Azt szeretném, hogy érezzék, nem veszítenek el, csak mert más valaki is belép a család életébe. 

Biztos vagyok benne, hogy ha azt kommunikálnám (akár szóval, akár tettel), hogy a terhemre van ez a szokatlan ragaszkodás, rosszabbra fordulna a helyzet. Hiszen úgy a ki nem mondott “nem akarlak elveszíteni” üzenetre azt válaszolnám “márpedig legyél távolabb tőlem“. Micsoda trauma lehet ez egy kisgyereknek?!

Úgyhogy kedves szülőtársaim, akik hasonló cipőben jártok: nyugalom, a helyzet nem tart örökké, tapasztalatból tudom, hogy ha nem utasítod vissza a gyereked extra ragaszkodását, akkor a dolgok pár hét alatt rendeződnek. Számodra lehet, hogy most nyűg – főleg, hogy a pocakod is húz – de a gyereked számára, a köztetek lévő kötődés számára hihetetlenül fontos, hogy hogyan reagálsz! Szeretgesd, a nagy tesót amennyit csak tudod, hidd el, ezerszeresen megtérül majd a későbbiek folyamán.

írta: Hanula Erika