Nagyon jó könyvet olvastam, amiben a pszichológus-írónő a következőt állítja:

“A szülő a gyerek “kihelyezett agya”, amely átveszi a még fejletlen területek funkcióit.”

Ez a mondat szerintem annyira jól összefoglalja a kisgyerekkori EQ fejlesztést, hogy arra gondoltam egy kicsit többet idézek a könyvből, hogy még pontosabb képet kapjunk erről.

“Stresszhelyzetben, legyen szó fájdalomról, éhségről vagy magányról, a szülő jelenléte elengedhetetlen. A magára hagyott gyermek, bár lehet, hogy idővel elhallgat, mert feladja a hiábavaló segítségkérést, megnyugodni biztosan nem fog. Ha a szülő kibírja, elviseli, elhordozza a gyerek feszültségeit és képes ringatva, simogatva, testközelben tartva megnyugtatni, akkor idővel a gyermekben is kialakul az érzelmi önszabályozás képessége. De tényleg csak idővel. A szülő kiszámítható, érzékeny, a gyerek igényeire reagáló jelenléte a kulcsa az érzelmek és a viselkedés kontrolljának. Idővel aztán, ha szerető és biztonságos közegben cseperedik, behuzalozódik a homloklebeny, és innentől már teszi a dolgát, vagyis fékezi az indulatokat. Most már értjük, hogy egy fejlődő idegrendszer mennyire érzékeny és kiszolgáltatott a környezeti hatásoknak, talán nem lepődünk meg azon, a gyermekkori rossz körülményeknek milyen súlyos következményei lehetnek.”

A könyvet Orvosh-Tóth Noémi írta, a címe pedig Örökölt sors.

Nem kifejezetten a gyereknevelésről ír, sokkal inkább az ön- (és család)ismeretről, de talán ezt a kettőt nem is lehet annyira elválasztani egymástól. Én nagyon ajánlom elolvasásra!

Ha pedig a kisgyerekkori érzelmi intelligencia fejlesztéséről szeretnél többet olvasni, ajánlom figyelmedbe ezt, ezt és ezt a cikket, illetve nagy kedvencemet ezt a könyvet.