Áll előttem a három évesem és torka szakadtából ordít. Teljes garat képet lehetne készíteni a torkáról annyira kinyitja a száját a bömbölés közben. A hangja akkora, hogy szinte már fáj a fülemnek és közben veri a lábát a földhöz. Tudom, hogy most jön az a rész, hogy vagy ledobja magát a földre, vagy elkezdene engem is ütni. Klasszikus hiszti.

Mégis nyugodt maradok.

Hogyan? Úgy, hogy tudom mi zajlik benne és tudom, én mit tegyek, hogy segítsem őt.

Az elmúlt majdnem 13 évben (amióta gyerekem van) rengeteget olvastam, tanultam és persze nem utolsó sorban tapasztaltam a gyerekekkel való bánásmódról. Rájöttem, mi az, ami hosszú távon (is) beválik és mi az, ami csak tünetileg kezeli a problémákat. Sokan mondják nekem azt, milyen jól bánok a gyerekekkel, de szeretném ha tudnátok, hogy ez nem volt mindig így. Nekem is volt olyan, amikor sikítani tudtam volna a frusztráltságtól, amikor eszköztelennek éreztem magam, vagy akár még az is megfordult a fejemben, hogy ha most azonnal nem hagyja abba, én esküszöm felpofozom. (De SOHA nem ütöttem meg gyereket.) Ha te is éreztél már így, vagy akár most vagy ilyen kilátástalannak tűnő helyzetben vagy, hadd meséljem el, nekem mi segített.

Olvastam egyszer egy hasonlatot, ami most már mindig eszembe jut, ha hisztizni látom a gyerekemet.

A nagy érzelmek: a hiszti, a harag, a düh, a féltékenység olyanok, mint egy alagút, az emberek pedig, akik ezeket az érzelmeket megélik a vonatok. Ahhoz, hogy kiérjünk az alagútból a fényre az egész alagutat végig kell járni. Nincsenek oldalsó kijáratok, nem lehet lerövidíteni az utat.

A legtöbb szülő – teljesen jó indulatúan (!) – megpróbálja lerövidíteni az utat és minél előbb “kivenni” a gyereket a helyzetből. Ilyen az, amikor a gyerek eszeveszetten sír, mi pedig megpróbáljuk logikusan megmagyarázni a dolgot. “Nem baj, ha eltörött, megragasztjuk vagy ha nem megy, akkor veszünk egy másikat” vagy “Ha jobban vigyáztál volna rá, nem veszett volna el.” vagy “Nem kaphatsz még egy csokit, mert előbb vacsorázni kell, hogy valami rendes ételt is egyél”. Bár ezek a mondatok igazak és valóban segítő szándékkal mondjuk őket, azaz, hogy magyarázatot adjunk egy-egy dologra, abban a pillanatban amikor a gyerek a hiszti kellős közepén van egész egyszerűen nem hallja meg ezeket a mondatokat.  Ő csak sír, mert ösztönösen érzi, hogy a sírás jó neki, ezzel megszabadul a benne tomboló feszültségtől.

Hiszti közben a legtöbbször mi, szülők akarjuk, hogy ne sírjon már, mert mi tudjuk nehezen elviselni a sírását.

Pedig a sírás az alagútban való haladás jele.

Ha azt akarjuk, hogy épségben kiérjen az alagútból, akkor nem az a dolgunk, hogy menekülő útvonalakat kínáljunk föl neki (“Hagyd már abba a sírást, gyere adok valami mást”), hanem hogy segítsük őt ebben az utazásban, ott legyünk mellette, támogassuk. Szavak nélkül.

Valójában a hiszti alatt a szavaknak semmi jelentőségük, úgysem jut el a gyerek tudatáig. De azt, hogy nyugodt vagyok, hogy elérhető távolságban vagyok neki, hogy ha kell simogatom, ha kell megölelem, azt igenis érzi.

A szavaknak akkor van csak jelentőségük (de akkor nagyon is fontosak!), amikor már kiért a gyerek az alagútból. Olyan, mintha a sötétségben nem érné el őt a beszéd, csak a körülötte lévő nyugodt jelenlétét érzékelné.

Amikor egy-egy ilyen hiszti alatt így viselkedem magam is meglepődöm, hogy maga a sírás milyen rövid ideig tart. Objektíven nézve sokszor csak 5-6 perc, de persze egy örökkévalóságnak érzékelem. Ha legközelebb kipróbálod ezt a módszert, pillants rá az órára, és mérd le, hány percig tart az “út az alagútban”, mennyi ideig tart a tombolás.

Legközelebb örülj neki, ha sír, ez azt jelenti, halad az alagútban! Aminek előbb-utóbb kijön a végén, ahol ott vagy te, megvigasztalod, megszeretgeted és feltöltöd újra energiával. Ezzel nem csak hogy a köztetek meglévő mély kapocs még jobban erősödik, de azt is megtanulja  gyereked, hogy az érzelmeket meg szabad élni, legyenek azok bármilyen rosszak is. Nem kell elfojtani vagy csak részben benne lenni és a lehető legrövidebb úton lerázni magunkról, hanem igenis meg lehet élni őket egész addig, míg elfogy a sírás és megtisztul a lélek.

Te is éreztél már megkönnyebbülést egy-egy kiadós sírás után? Ne foszd meg a gyerekedet ettől csak azért, mert te  nehezen viseled, ha sírni látod a gyerekedet.

Hagyd, hogy teljesen megélje az érzéseit, legyél ott mellette, érezze a nyugalmadat és majd ha kijön az alagútból a fényre, beszéljétek meg a dolgot.

Nevezd nevén az érzéseket (“Dühös  voltál, hogy nem ehetsz még egy csokit”) aztán – ha elég idős- kérdezd meg, ő milyen megoldásokat javasolna. Ilyenkor már nagyon együttműködőek és meglepően logikusak tudnak lenni a gyerekek, mert az érzelmek már nem homályosítják el a tudatukat.

Ne feledd, ha sír a gyereked, az nem a szülői magatartásod kudarca – épp ellenkezőleg, annak a sikere.

Csak legyél mellette. Simogasd a hátát. Legyél csendben és segítsd át az alagúton!