Olvastam egy gondolatot, ami napok óta motoszkál bennem. Annyira megragadott, és olyan sok igazságot érzek benne, hogy muszáj megosztanom veletek is.

Ma már nagyon elszakadtunk a természettől. A civilizált, városlakó emberek életvitele messze áll a természettel összhangban élő őseinkétől. Vadállatokat manapság csak rezervátumokban vagy állatkertekben láthatunk. Pedig ha nap mint nap megfigyelhetnénk az állatok kicsinyeit, látnánk, hogy mennyi tűz, mennyi bátorság és nem is tudom, vibráló energia van bennük. Rögtön a születésük után elkezdenek küzdeni a talpon maradásért (szó szerint), majd folyton felfedeznek, próbálgatják a “fegyvereiket”, kíváncsiskodnak, a testvéreikkel bunyóznak, egyszóval mindent megtesznek, hogy a Világ ne tudja majd elpusztítani őket. Hogy erősek legyenek és meg tudják védeni magukat és persze majd a leendő kicsinyeiket is.

Pont, mint az embergyerekek.

Valószínűleg valami borzasztó ősi és ösztönös dolog az bennünk, hogy kisgyerek korunkban ugyanúgy viselkedünk, mint az állatvilág szereplői. Ugyanúgy feszegetjük a határokat, elbukunk és újra próbálkozunk, ha kell százszor is, erősítjük azokat a készségeinket, amik ahhoz kellenek majd, hogy meg tudjuk védeni magunkat és a mieinket és, hogy a nagyvilág ne tudjon majd megtörni, elpusztítani bennünket.

Persze, nem az őserdőben élünk, minden embergyereknek meg kell tanulnia civilizáltan viselkednie, megismernie és betartania a társadalmi szabályokat. Erre (is) vagyunk mi, a szülei itt mellettük. Mi tanítjuk meg arra, hogyan lehet egy emberi, kulturált társadalomban élni.

De nem szabad elfelejtenünk, hogy amikor a gyerek két évesen hisztizik és dacol, akkor azt nem azért csinálja, mert “rossz”, hanem azért, mert évmilliókon át ez kódolódott bele a sejtjeibe.

Az a vibráló energia, ami ott van az állatkölykökben, ott van a gyerekekben is – hál’istennek! Mert ha nem lenne, akkor nem tudna erős, autonóm felnőtté válni. Akit nem kell aztán félteni az életben, mert tudjuk róla, hogy megállja majd a helyét.

Márpedig azok az emberek viszik előbbre a világot, akikben ott van a szenvedély és az a bizonyos vibráló energia. 

Ezért (is) nagyon fontos, hogy amikor azt tanítjuk a gyerekeinknek, hogyan kell a civilizált világban élni, akkor ne megtörjük az akaratukat, ne oltsuk ki bennük ezt a szikrát, és ne büntessük azért, mert a természet rendje szerint viselkednek, hanem fogadjuk el, örüljünk neki, hogy ilyen éltere valóak és mutassuk meg, vezessük rá őket, hogyan lehet ezeket az energiákat jó irányba állítani, megfelelő mederbe sodorni.

Ami persze nem egyszerű. Négyszer volt már szerencsém testközelből végigcsinálni a dackorszakot, ezért tudom, mennyire idegtépő és kimerítő tud lenni. De ha tudjuk, miért működik úgy a gyerekünk, ahogy és ha képesek vagyunk meglátni, mi van az érem másik oldalán, talán könnyebben átvészeljük ezt a korszakot is.

Hisztizik, dacol, feszegeti a határait? Örülj neki, mert egészséges, életképes és tele van “világmegváltó” energiával! Bízz benne (és magadban), hogy idejében megtanul civilizáltan viselkedni, de ne hagyd, hogy kihunyjon benne a szenvedély lángja!

illusztráció: Júlia Sardá