Van rengeteg dolog, ami miatt a mi gyerekeink élete nehezebb, mint a miénk (a szüleiké) volt, de amiben kifejezetten jó dolguk van, az a rengeteg szuper kortárs meseíró. Csak kapkodom a fejem, mennyi szuper könyv jelenik meg a könyvpiacon mind kisgyerekeknek, mind a kamasz korosztálynak. Mindig is szerettem a könyvtárakat, de most már nem csak azért járunk oda, mert a könyvtár az jó hely, hanem azért is, mert nincs annyi pénze az embernek, amennyi könyvet megvenne a gyerekének (meg magának is).

Az egyik kedvenc kortárs meseírómmal, Wéber Anikóval készítettem egy interjút. Nem csak a könyvei, hanem a kérdéseimre adott válaszai is nagyon megfogtak. Érdemes elgondolkozni rajtuk és amennyire lehet a saját gyerekeinknek is átadni azt a mérhetetlen szeretet, amit ő az olvasás és az írás iránt érez. 

Fogadjátok szeretettel az interjút:

Csupa Szív: Hogyan választod ki, milyen témát írsz meg egy könyvben? Foglalkoztat valami és azt veted papírra vagy fontosnak tartasz bizonyos problémákat (mint az iskolai problémák megélése Az osztály vesztese című könyvben) és azokról szeretnél az olvasóknak mesélni?

Wéber Anikó: Mindig olyan témát választok, ami engem is foglalkoztat.  Az osztály vesztese a személyes élményeimen alapul. Amikor elhelyezkedtem pedagógusként, döbbenten láttam, hogy az általános iskolák világa semmit sem változott diákkorom óta. A tanulókban nagyon sok a stressz, a felgyülemlett feszültség, és ez nem is csoda, hiszen egész délelőtt – sokszor még délután is– teljesíteniük kell, számtalan szabályhoz igazodnak, feladatokat oldanak meg egy egész osztálynyi közönség előtt a táblánál, felelnek, dolgozatot írnak,próbálnak jó jegyet szerezni, barátkozni. Erre jönnek még a konfliktusok:számtalan osztálytárshoz, tanárhoz kell alkalmazkodniuk, akik mind más-más értékrendet, szemléletet, „csomagot” hoznak otthonról. Az együttműködés így nem mindig egyszerű, ezt pedig csak tovább nehezíti a versenyszellem.

Ha a diákoknak nem adunk lehetőséget a stressz levezetésére, nem tanítjuk meg nekik pedagógusként, szülőként, hogyan engedjék ki a gőzt, akkor könnyen lehet, hogy a rossz érzéseiket a társaikon „bosszulják” meg, verekedéssel, beszólásokkal,kiközösítéssel reagálnak.

Ezt nagyon gyakran tapasztaltam az iskolában.Szerettem volna, hogy a diákok lássák, mit érez valójában a másik. Mit él át az az áldozat, akit bántanak, és mit él át az agresszor, aki másokat megüt,piszkál és beleragad a bántalmazó szerepbe. Az iskola egy külön univerzum, ott az vagy, amit abban a pár órában megmutatsz magadból. Sajnos nem igazán számít,ki vagy a falakon kívül, milyen eredményeket érsz el más szakkörön, milyennek tartanak a szüleid, távoli barátaid. Az osztály vesztese című regényemben arra vállalkoztam, hogy a diákoknak, a szülőknek és a pedagógusoknak is megmutassam ezt az univerzumot és azt is, mit éreznek, gondolnak egy osztály szereplői: áldozatok, bántalmazók, szemlélők. Az El fogsz tűnni című regény hasonlóérzésből fakadt: szerettem volna megvizsgálni, hogyan alakul, változik az osztályhierarchia, és milyen szerep juthat az iskolai agresszió során a szemlélőknek, akik akarva-akaratlanul végignézik a bántalmazást. A Zuhanórepülés című könyvemben pedig a szabadság kérdése érdekelt. Mikor vagyunk szabadok? Mikor jön el az a pont diákként, amikor már egyedül is dönthetünk? És hogyan döntsünk? Vajon a döntéseink mennyire változtatják meg az életünket?

CsSz: A karakterek hogyan születnek meg? Ha állatok a szereplők, őket hogyan választod ki? Neked is vannak állataid otthon? 🙂

W.A.: Nehéz megmondani, hogyan születnek meg bennem a karakterek. Olyan, mintha egyszer csak felbukkannának, és azt mondanák: Szia, itt vagyok, én vagyok az! Az első szereplő, aki megjelent nekem, Sárkány volt Az osztály veszteséből. Utaztam hazafele a metrón, és egyszer csak láttam magam előtt a fiút, ahogy áll az udvar közepén, felnéz az eget átszelő repülőre, és arra vágyik, hogy pilóta lehessen. Egy pillanat volt az egész, és máris én voltam Sárkány, láttam az életét, a szüleit, az otthonát, és tudtam, mit érez, mi az álma, mitől fél, és mi az, ami nagyon-nagyon fáj neki. Az El fogsz tűnniből Levi bukkant fel először, megjelent előttem az a kép, amikor focizik, elrúgja a labdát, de helyette a cipője száll fel a magasba, mindenki kineveti, és ő szégyelli magát. A Zuhanórepülésből pedig Ádámot láttam, ahogy áll egy magas ház tetején, az eget bámulja, és azt képzeli, hogy repül. Ha megvan a szereplőmről az első kép, belebújok a bőrébe, azonosulok vele. Én úgy tudok írni, ha én magam leszek minden szereplő. Szerintem akkor lesz hiteles, élő és őszinte a karakter, ha mindent tudok róla, és megvizsgálom az ő szemszögéből is a világot, az életet.

Az első állatos történetem a Ragacs, a hős kismacska. Ez a meseregény a Macskák szigetén játszódik, és a szereplői a családtagok, rokonok cicái. Öcsémnek kezdtem mesélni a macskák lakta szigetről még akkor, amikor mindketten gyerekek voltunk. Azokból a régi, 20-22 éves történetekből született meg idén a könyv, amelyben nagymamám macskái: Első Cili és Tigris kapják a főszerepet, valamint a kis Ragacs, akit öcsémmel varrtunk gyerekként. Mindketten nagyon szerettük és szeretjük a cicákat. Bár nekem nincs kisállatom, a rokonság nagy macskarajongó, így bárhová megyünk: a szüleimhez, az anyósomhoz, a testvéremhez vagy a sógoromékhoz, mindenhol cicák vesznek körbe minket.

CsSz: Gyerekként neked mik voltak a kedvenc könyveid? Kiken, miken nőttél föl?

W.A.: Az első legkedvesebb mesém A széttáncolt cipellők volt a Grimm testvérektől. Óvodásként a tündérmesékért rajongtam, hercegnőkért, hercegekért, kastélyokért.

Már akkor magával ragadott a könyvek világa, újra és újra el akartam utazni képzeletben a történetek helyszínére. Így a szüleim nemcsak esténként, de napközben is felolvastak nekem. Összebújtunk az ágyon, és együtt jártuk be a varázsbirodalmakat.

Ha pedig ők nem értek rá, akkor egyedül lapozgattam a könyveket, nézegettem a képeiket, fejből mondtam a történetüket, lerajzoltam a szereplőket vagy magam találtam ki új meséket az öcsémnek, aki mindig lelkes hallgatóság volt. Nagyon szerettük a diafilmeket is, közülük máig fejből fújom az Első nap az óvodábant. Kisiskolásként az egyik kedvencem Lakner Artúrtól az Édes mostoha volt, ami gyönyörű, megható anya-lánya történet, de sokat nevettünk együtt a családdal a Micimackón, és nagyon szerettük Marék Veronika Kippkoppról szóló meséit is. Amikor már egyedül is tudtam olvasni, rátaláltam A padlásszoba kis hercegnőjére. Azt hiszem, ez a regény volt az első, ami tudatosította bennem, hogy én olyan vagyok, mint Sara: azaz mindig történeteket találok ki, és a jövőben is mindig mesélni szeretnék. A könyv, amit legalább 20-25 alkalommal elolvastam már, megtanította nekem, hogy a fantázia erőt adhat, sőt, átsegíthet a nehéz élethelyzeteken is. Nagyon szerettem A titkos kertet is és Lucy Maud Montgomery köteteit, különösen az Anne-sorozatot.

CsSz: És felnőttként? Most kik a kedvenc íróid?

W. A.: A sor nagyon hosszú, és a kedvenc íróimtól nemcsak olvasni, de tanulni is szeretek. Virginia Woolf összes regényét olvastam, hihetetlennek tartom, ahogy megragad egy pillanatot, amiben benne van minden: a szereplők érzései, gondolatai, a háttér zajai, a színek, illatok, formák, képek. Csodálatos! Jane Austen is nagy kedvenc, az ő könyveit újra és újra előveszem. Szeretem, ahogy finom humorral, sokszor iróniával festi meg a hőseit. Elizabeth Gaskell regényeit talán kevesebben ismerik, pedig a Jane Austen-rajongók biztosan megkedvelnék. Regényeiben pártatlanul, de nagyon érzékletesen mutatja be a 19. századi munkások és gyárosok harcát, nehézségeit, vagy épp a szegényebb társadalmi rétegek félelmeit, bajait, álmait hozza közel az olvasókhoz. Ez igaz Thomas Hardyra is, de az ő műveiben még van egy plusz titokzatosság, a természet, az emberi közösségek különös varázslata. E. M. Forster műveit (Szoba kilátással, Út Indiába, Ahol angyal se jár) szintén azért szeretem, mert nagyon pontosan és pártatlanul érzékelteti a szereplők saját világait. Nincsenek jók és rosszak, csak emberek, akikben mindenféle érzések, félelmek, vágyak kavarognak, és néha tévednek, néha hibáznak, néha pedig jót tesznek, és sikerül megmenteniük a körülöttük élőket. Sokszor előveszem a Harry Potter-sorozatot is. J. K. Rowling olyan humorral és bravúrral építette fel a regényeit, amit csak csodálni lehet. Minden szál, titok összefügg ebben az egységes és hatalmas varázsbirodalomban. Kundera és Salinger is nagy kedvenc, a magyarok közül pedig Szabó Magdát emelném ki, akitől szintén mindent olvastam, a legnagyobb hatással mégis a korai regényei – Freskó, Az őz – voltak rám. A Freskóban egy múltbéli családi botrányt ismerhetünk és fejthetünk meg úgy, hogy minden fejezetben más-más szereplő szemszögéből látunk rá az eseményekre. Az osztály vesztesének is hasonló a szerkezete.

CsSz: A Ragacs, a hős kismacska története karácsonykor játszódik. Mit jelent neked a karácsony? Milyen emlékeid vannak a saját gyerekkori karácsonyaidról?

W.A.: Nagyon szeretem a karácsonyt és az adventet. Ez az ünnep nekem a családról, a szeretteimről szól. Ilyenkor próbálok kevesebbet dolgozni, és többet foglalkozni a körülöttem élőkkel, és bevallom, magammal is. Gyerekként már november végén elkezdődött az ünnepvárás, adventi koszorút készítettünk anyukámmal, és december elején feldíszítettük a lakást. Vattából hópihefüzéreket aggattunk a lámpákra, papírból csillagokat és ablakdíszeket vágtunk.

A szüleim arra neveltek, hogy az ünnepek közeledtével még jobban kell figyelnünk a környezetünkre. Nemcsak az otthonunkat kell díszbe öltöztetni, hanem minél több embert kell megajándékoznunk figyelmességgel, szeretettel.

Egyik évben olyan naptáram volt, amiben akkor színezhettem ki minden nap egy képet, ha valami jót is cselekedtem. Másik évben műsorral készültünk az iskolában a nyugdíjas néniknek és bácsiknak. Azt az élményt sosem felejtem el, amikor a nyugdíjas otthonban felléptem és kézzel készített ajándékot kaptam egy idős nénitől. Máskor öcsémmel próbákra jártunk és szerepeltünk a templomi karácsonyi betlehemes játékban, vagy összegyűjtöttük a játékainkat és elvittük a hajléktalanok átmeneti szállására a gyerekeknek. Ezek apróságok, mégis sokat jelentettek nekünk és talán másoknak is. Szenteste mindig együtt vacsoráztunk és játszottunk, a többi nap pedig a rokonságot látogattuk végig. Felnőttként a gyerekkori hagyományokat őrzöm. Már novemberben kitalálom a karácsonyi dekorációt, nagyon szeretem feldíszíteni az otthonom, és minden nap készülök valamilyen aprósággal – üzenettel, ajándékkal – a férjemnek, az ünnepeket pedig a családjainkkal, szeretteinkkel töltjük. Mindenki kap tőlem kézzel készített ajándékot is, mert amikor egy meglepetésen dolgozom, arra a személyre gondolhatok, akinek adni fogom.

CsSz: Sokat foglalkoztál gyerekekkel (tanítottál is és hát nekik írsz meséket), szerinted mi az az ajándék vagy ajándéktípus, aminek igazán örülnek a gyerekek?

W.A.: Ó, szerintem ez nagyon személyiségfüggő. Ha magamból indulok ki, én mindig a mesekönyveknek és a babáknak örültem, míg az öcsém a vonatoknak. Ami igazán széppé teheti a karácsonyt, az a közös játék. Jó olyan ajándékot kapni, amivel utána az egész család együtt tud játszani. A társasjáték kiváló erre, mi még most is szoktunk társast venni vagy kapni karácsonyra. Szenteste mindig együtt játszik a család.

CsSz: Visszatérve Ragacsa, ez a kiscica a történet folyamán sokat fél. Úgy gondolod, hogy a félelem olyan általános jelenség a gyerekeknél, hogy beszélnünk kell róla? Hogy érdemes olyan történeteket olvasni a gyerekekkel, hogy feloldjuk a bennük lappangó félelmet?

W.A.: Igen, szerintem természetes érzés a félelem gyerekként és felnőttként is, kisebb korban azonban a félelmekkel és a szorongással még nehéz mit kezdeni. Ragacs félénk kismacska, nem szeret idegenekkel beszélni, játszani, nehezen barátkozik. Mivel fél, azt hiszi, hogy gyáva és gyenge, pedig nem erről van szó!

Fontos, hogy a gyerekekben tudatosítsuk: a félelem természetes érzés, ettől még nem vagyunk kevesebbek vagy gyávák.

A meseregényben Ragacs olyan helyzetekbe keveredik, ahol megtanulhatja, hogyan győzze le a félelmeit, és rájön arra is, mi a különbség a bátorság és a vakmerőség között.

CsSz: Egy szülő hogyan tudja jól kezelni, ha azt látja, hogy fél a gyereke?

W.A.: Fontos, hogy éreztessük a gyermekkel, hogy a félelem természetes érzés, ezt nem kell szégyellni, eltitkolni. Jó, hogy ha tudunk beszélgetni róla, és ebben a mesék is sokat segíthetnek. Amit alaposan meg tudunk tárgyalni, az már nem is tűnik olyan rémisztőnek, megfoghatatlannak. Pszichológussal is beszélgettem a témáról, ő is azt mondta, a szorongás természetes érzés, ami a legtöbb gyermeknél megjelenik, például a közösségbe szoktatás idején. Óvodás korban pedig jellemző a félelem a konkrét jelenségektől, tárgyaktól is: a sötéttől, a villámlástól, a szörnyektől. A legtöbb félelmet, szorongást a váratlan, hirtelen változás okozhatja, és az, ha egy trauma, váltás feldolgozatlan, megmagyarázatlan marad. Ezért jó, ha mindenre: költözésre, kistestvér érkezésére, óvodaváltásra felkészítjük a gyermeket, sokat beszélgetünk vele a témáról, és akár még a játékba is beépítjük ezek feldolgozását.

CsSz: Új könyved, a Marci és a kincsesláda a Most én olvasok sorozaton belül jelent meg. Mesélj arról, szerinted, milyen az a könyv, amit az olvasni tanuló gyerekek szeretnek is majd olvasni. Sőt, tovább megyek, szerinted hogyan tudja felvenni a versenyt a (kis)kamaszoknál az olvasás a csilli-villi-interaktív számítógépes játékokkal?

W.A.: A könyvek segítségével új és új világokba látogathatunk el. Ha jó a könyv, akkor magával tudja ragadni a gyereket, aki a számítógépes játék helyett alig várja, hogy megtudja, mi történt a szereplőkkel, mi a rejtélyek kulcsa. Én is kaptam olyan visszajelzést, hogy a regényeimet választotta a 11 éves fiú a játék helyett, és ez nagyon jólesett. Szerintem ehhez olyan világot kell teremtenünk, amelyben a gyerek örömmel tartózkodik, ami tartogat annyi izgalmat és kérdést, hogy tovább és tovább akarja olvasni, mert kíváncsi a folytatásra. Az is fontos, hogy a szereplők szerethetők legyenek, akiket el lehet képzelni és akár még azonosulni is tudunk velük. A kezdő olvasóknál és kisiskolásoknál az is fontos, hogy olyan nyelven szóljanak a művek, amit értenek és tudnak követni, és ami nem zökkenti ki őket az olvasásból. Ez az alap. Ettől azonban még önmagában nem lesz igazán jó egy könyv. Kell hozzá valami plusz is. A jó könyvek, függetlenül attól, hogy hány éveseknek szólnak, mindig felvetnek az olvasóban kérdéseket, mindig több üzenetet, tanulságot hordoznak. Mindig tétje van annak a témának, amivel foglalkoznak, amire válaszokat keresnek.

CsSz: Mik azok a témák, amik még foglalkoztatnak, amiről szeretnél írni? Mik azok a lélekállapotok egy gyereknél, amikről fontosnak tartod, hogy szülessenek könyvek? (Ha lehet témajavaslatot tenni, én nagyon örülnék olyan könyvnek, ami a gyerekek nyelvén a testvér-helyzetről szólnak, a féltékenységről, piszkálódásról, de egymás mellett való kiállásról is).

W.A.: Engem is foglalkoztat a testvérviszony bemutatása. Szerintem a személyiségünkre, viselkedésünkre is hatással van, hányadik gyereknek születünk egy családba, és kisebb vagy nagyobb testvéreink vannak-e. Részben a Ragacs, a hős kismacska is foglalkozik ezzel a problémakörrel. Ragacs mindig maszatos kismacska, akinek épp egy hófehér bundájú, patyolattiszta nővér jut. Bármennyire is szereti őt, néha jó volna megelőzni valamiben. Csakhogy a nővére mindig idősebb marad nála, és így tapasztaltabb és előrelátóbb is. Magát a cselekményt is az indítja el, hogy Ragacs szeretné megelőzni a nővérét, és szeretne a testvére ajándékánál valami különlegesebbet adni az anyukájuknak. Ahogy halad előre a történet, többször is látjuk, hogy Hópihe, a nővér megdorgálja, kioktatja a kisöccsét, Ragacs pedig úgy érzi, a testvére mindig erősebb, bátrabb, ügyesebb és okosabb lesz nála. Van egy jelenet, amit én nagyon-nagyon szeretek: ebben a nővér megvédi a kisöccsét. Később pedig elérkezik az a pont is, amikor valamiben Ragacs lesz jobb, amikor Ragacsnak kell bátornak lennie a nővére helyett is. A testvérek sokszor civakodnak ugyan, de amikor nagy baj van, akkor számíthatnak egymásra a Macskák szigetén is!

Ezzel a témával szívesen foglalkoznék még más, idősebbeknek szóló regényben is, de érdekesnek tartom a barátság, barátkozás és a hazugság-igazmondás-fantáziálás témakörét is. Mi az, ami már hazugság gyerekkorban? Mi a valóság és hol kezdődik a fantáziavilág? Ki számít igaz barátnak? Ha nincsenek barátaim, én vagyok a hibás? Hogyan lehet barátokat szerezni? Többek között ezekkel a témakörökkel foglalkozik a most készülő, kiskamaszoknak szóló regényem.

CsSz: És végül, mint szintén pedagógusként, szeretném megkérdezni, te milyennek képzeled el az ideális iskolát. Mi az, ami szerinted ma ebből megvalósítható lenne?

W.A.: Volt egy óránk az egyetemen, ahol az ideális iskolát kellett elképzelnünk és megalkotnunk. Rögtön kiderült, hogy ahányan vagyunk, annyifélének képzeljük a jó sulit. Szerintem az ideális iskolában jól érzik magukat a diákok és a pedagógusok is! Hogy mi kellene ehhez? A diákoknak sokkal több játék, figyelem és segítség. Jó lenne, ha a tananyag mellett helyet kapna az is, hogy a diákokat ért hatásokat, benyomásokat, őket foglalkoztató kérdéseket, problémákat feldolgozzák, megbeszéljék. Jó lenne, ha a feszültség oldására lennének játékok, relaxáció és több szabad mozgás (itt nem olyan sportfoglalkozásra gondolok, ahol csapatban vagy egyénileg versenyezni kell egymással, teljesíteni kell, és le kell győzni a többieket, különben vesztesek leszünk!) A versenyszellem helyett az összefogást kellene erősíteni. Azt, hogy együtt még többre vagyunk képesek. Jó lenne, ha a gyerek – minden gyerek! – segítséget kapna abban, hogy megtalálja a saját erősségeit, jó tulajdonságait, majd segítséget kapna ezek fejlesztésében is. Jó lenne, ha a közösségnek is megmutathatná mindenki, hogy miben erős, miben tudja a többieket támogatni. Ezekhez nem kell feltétlenül sok pénz. Szemléletváltásra, új módszerekre, több játékos, kreatív feladatra lenne szükség, ahol a gyereknek nem magolnia kell, hanem élvezheti a tanulást, a foglalkozást, és aktívan részt is vehet benne. Az azonban már pénzkérdés is, hogy ezt a pedagógus mind meg tudja valósítani anélkül, hogy kiégne vagy megbetegedne. Mert ha egyetlen pedagógus jut a 30-35 fős osztályra, akkor képtelen elvárás, hogy mindenkire egyénileg figyelni tudjon, mindenki problémájával egyformán foglalkozzon és mindenki erősségét időben felismerje és támogassa. Az is képtelen elvárás, hogy növekvő óraszám és feladat mellett ideje és energiája maradjon minden órára új módszerekkel, játékos és kreatív feladatokkal készülni, új értékelési rendszert kidolgozni. Mindebből persze sok minden megvalósítható, de ritkán egyedül. Sok jó példát hall az ember, de általában ott, ahol összefogott egy nagyobb közösség: az egész iskola tanári kara, vagy a szülők és a pedagógus.

Tudni kell, hogy a felelősség mindannyiunké: a diákoké, a pedagógusoké, a szülőké, az államé, és még számtalan szereplőé, például akár az ifjúsági és gyerekkönyvíróé is. Az ideális iskolát akkor lehet létrehozni, ha ezek a szereplők mind összefognak, és mind azon dolgoznak közösen, hogy jó legyen belépni az iskola falai közé.

CsSz: Hogyan tudja a szülő kompenzálni otthon azt a sok rosszat, amit a gyerek az iskolában kap? (Nyilván nem csak rosszat ad az iskola, de mindannyian tudjuk, hogy sajnos bőségesen nyújt nehézséget is.)

W.A:Ezt a kérdést sokan felteszik nekem, különösen az iskolai agresszió témája kapcsán. Már több pszichológussal is beszélgettem a témáról, és ők is azt mondták:

A szülő szeretettel, közös programokkal, figyelemmel tudja a legjobban kompenzálni az iskolai rossz élményeket. Ha a gyermek azt érzi, hogy otthon megbíznak benne, támogatják és meghallgatják, akkor könnyebben tudja feldolgozni az iskolai problémákat.

Fontos a sok közös beszélgetés, közös tevékenység. Ha az iskola valamiért nem partner benne, szülőként is sokat lehet tenni azért, hogy a gyermek felfedezze, miben erős, milyen tevékenységet élvez, mihez van tehetsége. Ezzel erősödhet az önbizalma, a magabiztos, önmagával elégedett gyermek pedig könnyebben veszi az iskolai akadályokat is.

fotó: Vörös Dóra Rebeka