Tisztában vagyok vele, hogy megint egy megosztó témához nyúlok, és talán sokan fognak felháborodva kommentelni a cikkre, mégis szeretném elmondani a véleményemet. Az egész gondolatmenet apropóját egy ismerősömmel folytatott beszélgetés adta pár héttel ezelőtt. Az ismerősöm (egyébként fővárosi, jól szituált, értelmiségi apuka) arról panaszkodott, hogy milyen világban élünk, ahol a gyerek azt teszi amihez kedve van, a szülők meg semmilyen korlátot nem szabnak. Ha a gyerek úgy dönt, nem akar sportolni, akkor nem sportol, vagy ha két hét után abba akar hagyni valamilyen szakkört, akkor megteheti. “Manapság már nem a tapasztalt szülő dönt a gyereke érdekében, aki tudja mi a jó neki, hanem a gyerek a saját aktuális kedve szerint.”

Ez a mondat sokáig nem hagyott nyugodni. Vajon tényleg a szülő tudja a legjobban, hogy mi kell a gyerekének? Persze, sokkal tapasztaltabb, reálisabb gondolkozású már csak az évei száma miatt is, de vajon nincs szüksége a gyerekének is kanyarokra az életében, pont azért, hogy tapasztalatokat gyűjtsön? Vajon csupán az éveink száma felhatalmaz minket arra, hogy egy másik ember helyett hozzunk meg döntéseket? Persze most nem arról beszélek, hogy lakjon jól csokival a gyerek, hisz a pillanatnyi vágya azt diktálja, közben én szülőként tudom, hogy értékes tápanyagokra van szüksége. És arról sem, hogy semmilyen korlát nem kell a gyereknek (szerintem az ugyanolyan rossz, mint a nagyon szigorú nevelési stílus). Nem, én inkább arra gondolok, hogy ha egy gyerek személyiségéhez nem illik a küzdősport, akkor is ragaszkodjon-e a szülő ahhoz, hogy küzdősportot tanuljon, hiszen az életben szüksége lesz majd még rá. Vagy ha egy gyerek érzékeny és művészi típusú, akkor is erős reál iskolába küldje-e a szülő, hiszen akkor tud majd jó egyetemre bekerülni, akkor lesznek majd jó kapcsolatai az életben, ami ugye fontos a boldoguláshoz. És ezt a szülő tudja. És persze csak a legjobbat akarja a gyerekének.

De vajon a legjobb utat is választja a segítséghez?

Azt hiszem, ez az egész nagyon pici korban kezdődik. Ott, amikor egy gyerek megszületik. Aki nem egy “félkész termék”, nem olyasvalaki, akit a szülő a kedve szerint alakíthat, hanem egy önálló személyiség, a tulajdonságok egyedülálló kombinációjával. Egy teljes egész. Talán egy olyan lélek ölt testet a születéssel, aki már nagyon bölcs és tapasztalt (tapasztaltabb, mint a saját szülője), akinek megvan a “terve” erre az életre. Akinek bizonyos dolgokat meg kell tapasztalnia. 

Azért, mert egy gyerek kicsi, még nincsen hatalmunk fölötte. Attól még megilleti őt a tisztelet.

Ha egyenrangú félként tekintünk a gyerekünkre, ha tiszteletben tartjuk az ő személyiségét és életfeladatát, ha szülőként segítünk abban, hogy minél inkább ki tudjon teljesedni, akkor a lehető legtöbbet tesszük a gyermekünkért. De ez az út persze nagyon nehéz is tud lenni. Mert sokkal könnyebb megmondani egy gyereknek, mit kell tennie, hogyan kell gondolkoznia, viselkednie, léteznie, hogy elérje azt, amiről én szülőként azt gondolom, hogy a boldogság. De vajon neki is az jelenti a boldogságot, ami nekem?

Mennyivel több toleranciát, türelmet, empátiát, alkalmazkodást igényel az, ha figyelembe veszem a gyerekem személyiségét is. Pláne, ha több gyerekem van, különböző személyiségtípusokkal! Mégis azt gondolom, minden nehézsége ellenére, ez az út vezet a fejlődéshez. Csak akkor tud a gyerek kiteljesedni, ha igenis sok mindenben hagyom, hogy a saját feje (ösztöne, lelke?) után döntsön. Persze a véleményemet szülőként elmondhatom, tanácsot adhatok, és ha jó a viszonyom a gyerekemmel, még meg is fontolja, de a döntés az ő kezében van. Legyen szó sportról, hobbiról, barátokról, iskoláról, pályaválasztásról. Persze nem mindegy, hány éves és milyen érett gyerekről beszélünk, de minden korban megvan az terület, amikor a gyerek maga dönthet. Míg hat évesen nem biztos, hogy egyedül felelősségteljes döntést tudna hozni az iskolát illetően, azt már meg tudja mondani, milyen típusú tábor vagy nyaralás tetszik neki. Tizennégy évesen már teljesen más a helyzet.

Vagy vegyük például az étkezést. Sokan kisgyerekkorukban eldöntik, hogy nem esznek húst, vagy éppen nem iszik tejet, amit sajnos nem minden szülő fogad el. Pedig a gyerekek még annyira érzik, mire van vagy éppen nincs szüksége a szervezetüknek!

Ez az apuka ismerősöm nem értett egyet a nézeteimmel. Ragaszkodott hozzá, hogy ő tudja, mitől lesz boldog a gyereke. Én pedig arra gondoltam, ki tudja neki, vagy a gyerekének mit kell megtapasztalnia, megtanulnia ebben az életben, úgyhogy mosolyogva befejeztük az eszmecserét. Remélem, pár tíz év múlva fogok tudni beszélni majd a fiával, hogy elmondja, jól döntött-e az apja.

Ti mit gondoltok erről? Mennyire engeditek a gyerekeiteket a saját fejük után dönteni?

írta: Hanula Erika

illusztráció: Stanley Grubb