“Általános iskola negyedik osztályában a gyerekemben jellemzően két érzés hullámzott – nagyon tetszett neki a nyolc osztályos gimnáziumi előkészítő, büszkeséggel várta, hogy akkor ő a nagy iskolába fog járni, és örült, amikor kiderült, hogy egy-két előkészítős arcot viszont fog látni tanórákon; ugyanakkor tartott attól, lesz-e igazi barátja, emlékezni fognak-e rá a régi társak, mi lesz, ha itt mindenki kitűnő, ő meg nem az… Az állandó libikókázást megszakítandó, az egyik délután kincskeresésre invitáltam. – Ajándékok? – örült meg, mert a szülinapi vagy egyéb meglepiket máskor is eldugtam itt-ott a lakásban és rejtvényeket megfejtve tudta csak kikombinálni, hogy épp a kamra felső polcán vagy a szennyeskosár alján keressen-e.
– Szeretem a meséket.
– Ez nagyon fontos. Mit még?
– De mennyire. És még?
– Értek a színekhez. Elég rendes is vagyok, általában. Határtalan a fantáziám.
– Mi jut eszedbe az asztalodról meg a könyveidről?
– Nagyon szeretek olvasni. Meg meséket kitalálni. És a környezetet. És Éva néni megdicsért táncórán, sokkal hosszabb ideig tudom feszítve tartani a lábam. – és innen nem volt megállás. Három perc leforgása alatt talált vagy húsz tulajdonságot, eredményt.
A végére érve kértem tőle színes papírokat meg filceket, és még egyszer felidézve a felsorolt összes elemet, kiválasztotta, melyiket milyen színű cetlire vagy filccel írja fel. Összehajtottuk a kis papírcsíkokat és betettük egy zacskóba, mint az ő saját, talált kincseit.
– Igazi kincsesbánya vagyok! – sugárzott a szeme azon tűnődve, hol is tartsa a zacskóját. Pár nappal később arról kezdtünk beszélgetni, talán a kincseknek tudnánk méltóbb helyet, mint a zacskó.
– Ládikát! – örült meg a lányom – Én megcsinálom! – megkereste a matekkönyvében a skatulya kiterített rajzát és kiszámolta, mennyivel hosszabb oldalak kellenek neki, ha nem gyufákat, hanem a kincseit akarja tárolni benne. Karton, filcek, zsírkréta – délután elkészült a kincses ládika, belekerültek az előző héten fellelt kincsek, és rögtön újak is – például az, hogy magától gyakorolt matekot; és hogy amit elhatároz, azt véghezviszi.
Most hetedikes. A ládika a tanulósarokban, az asztalával szemben díszeleg, aktuális tervei felsorolása mellett. Időnként most is teszünk bele új kincseket – többször pedig, amikor valami nem megy, belenyúl a dobozba és elgondolkodik, vajon a benne rejlő, éppen előhúzott kincs hogyan segít neki továbbmenni.
Akár megdicséri valaki, akár megakad valahol, akár megijed egy összehúzott szemöldöktől, vagy befeszül egy kortárs manővereitől – belső kincsei mindig vele vannak. A kis kartonládika újra és újra felidézi ezt benne. Szeretjük.”
A fenti történetet Laam Sophia tréner, coach, HR stratégia írta, aki a nagyvállalati, felnőtt-fejlesztési területről átlavírozva, most a kiskamaszok ill. pályakezdő korosztály önbizalmát és önkifejező készségeit növelő programsorozaton dolgozik. Saját bevallása szerint kamaszodó lánya nap mint nap szembesíti saját határaival, ami néha igen fárasztó, gyakran rettentően szórakoztató, és mindig nagyon tanulságos. A fenti történet viszont azt bizonyítja, bizony nagyon is megéri időt és energiát fordítani gyerekeink lelki rezdüléseire.
