“Fiúk, pakoljátok el a játékokat, mindjárt ebédelünk! (5 perc múlva) Fiúk, kezdjetek neki a pakolásnak, légyszi’! (2 perc múlva) Fiúk, most már aztán pakoljatok, hát tönkremegy az ebéd!!”

“Vedd a cipődet, indulnunk kell! (5 perc múlva) Ne csak játsszál szívem, vegyed a cipődet!” (3 perc múlva) Még nincsen rajtad cipő?! Én a teljes strandcuccot bepakoltam, neked meg csak a cipőt kell felhúzni és azt sem tetted meg?!”

“Gyerekek, fogmosás! (5 perc múlva) Fiúk, miért kell ezt külön mondanom, tudjátok, hogy lefekvés előtt fogat mosunk. (5 perc múlva) Hahó, hát nem halljátok, amit eddig mondtam?! Mossátok meg a fogatokat! (3 perc múlva)  Na jó, aki akar esti mesét hallgatni, az most azonnal menjen fogat mosni!”

Grrrrrrrrrrr….1, 2, 3, 4, 5, 6….. nem szabad kiabálnom velük…7, 8, 9, 10.

Igen, tudom, tisztában vagyok vele, hogy nem rosszat akarnak nekem, de vannak olyan napok, amikor egyszerűen belefáradok abba, hogy mintha a falnak beszélnék. Egyszer, kétszer, sokszor elmondom nyugodtan, de mintha az egyik fülükön be, másikon ki. Aztán csak az lesz a vége, hogy fel kell emelnem a hangom, hogy meghalljanak.

És van, hogy elszakad a cérna. Mérges vagyok rájuk, ingerülten beszélek velük. Hiába tudom, hogy nem kéne, elborít az érzelmi hullám. Ilyenkor, mintha látnám, hallanám magam kívülről, teljesen tisztában vagyok vele, hogy ezt most nem jól csinálom. Pont ezt nem kéne mondani, csinálni. De hiába tudja az agyam, abban a percben nem ő a főnök. Hanem a felgyülemlett feszültség.

Naaa, végre elaludtak. Leroskadok, kifújom magam. Lezuhanyzom, teszek-veszek és végre nem kell kontrollálnom magam. Úgy érzem visszanyerem a normál önmagamat.

Mielőtt lefeküdnék bemegyek még a gyerekszobába, hallgatom a szuszogásukat, nézem a kisimult arcukat és magamba szívom az illatukat. Elgondolkodom.

Hiszen ők csak gyerekek. Hál’isten egészséges gyerekek, akik a saját képzeletvilágukban élnek, játszanak, léteznek. Néha elér hozzájuk egy-egy mérges(?) szó anyától. “Ideje ezt meg ezt csinálni” Ideje?! A gyerekek fantáziavilágában nincsen idő. Nincsenek határok, sem időben sem térben. Biztos, hogy jó az, hogy rájuk akarom erőltetni a felnőttvilág időkorlátait? Biztos jó az, hogy minduntalan kizökkentem őket a csodavilágukból? Nem lehet, hogy inkább nekem kéne megtanulnom tőlük azt, hogyan lehet élni a flow-ban, az áramlatban, nem figyelve időre, korlátokra, elvárásokra?

Persze, rögtön felbukkan bennem a felnőtt ellenérv, hogy de hát valamikor meg kell tanulniuk az élet szabályait. A való élet nem csupa játék, bizony vannak kötelezettségek. Na igen, de nem mindegy, hogy mikor veszik fel a felnőtt világ szabályait. És hogy én mennyire vagyok türelmes velük, hogy kivárjam, még eljutnak odáig. Ők még hatalmas kincs birtokában vannak: valóban a jelenben tudnak élni. A felnőttek meg nem. Én sem. És még én gondolom azt, hogy igazam van, amikor be akarom őket szuszakolni a mi rohanó, mindig valamit időre csináló világnézetünkbe?!

Megsimogatom az arcukat, betakargatom őket. “Sajnálom, hogy ilyen… felnőtt vagyok néha veletek.” suttogom nekik. “Holnap jobban figyelek rátok. És tudom, ha én belépek a ti világotokba, ti is jobban fogtok akarni belépni az én világomba. Maradjatok gyerekek. Sokáig. És tanítsatok továbbra is engem, hogy ne legyek mindig ilyen felnőtt-agyú. Szeretlek benneteket.”

Bebújok az ágyamba és mosolyogva alszom el.

Holnap jobb lesz. Tudom, érzem!

Mindig van holnap.

írta: Hanula Erika

illusztráció: Marie Desbonds