Egy újabb őszinte vallomás egy anyukától. Azt hiszem, ez semmi más kommentet nem kíván.
“Második gyerekem születését követő – szokásos – hathetes kontrollon feltette a dokim a kérdést: „És hogyan szeretnének védekezni?” A férjemmel elmosolyodtunk és abban maradtunk, hogy majd megbeszéljük… Még annyit tett hozzá a doki: „csak mert a nem kívánt terhesség az érzelmileg és fizikailag is egy felesleges és megterhelő történet.”
Többen kérdezték később tőlünk: „És, harmadik?” Én határozott nem-et mondtam, a férjem ilyenkor csak annyit tett hozzá: „most nem, köszönjük”. Aztán anyák napjára három szál virágot kaptam tőle: kettő vöröset, a meglévő gyerekeket megköszönve, egy fehéret pedig arra utalva, hogy ne zárkózzak el ilyen keményen egy harmadik gyerek léte elől…
Aztán egy vasárnap este ott volt a két csík a teszten… Egyszerre éreztem dühöt, szomorúságot, de nem voltam meglepődve: nem védekeztünk, hiszen a második gyerek olyan nehezen jött össze, Egy óra alatt megbeszéltük, hogy „nem” a válaszunk erre a Lehetőségre, bár volt egy hezitálós 15 perc. Ez volt a legegyszerűbb dolog az előttem álló egy hónapban. Utána jött a neheze…
- A doki: ő megmondta, és különben is, hogy lehetünk ilyen felelőtlenek, ez senkinek nem jó…
- A családsegítő: „miért nem szeretnék megtartani ezt az Életet?”
- Doki újra: műtétre ad időpontot, mire én bőgve kibököm: épp akkor van a nagyobbik gyerekünk óvodai anyák napi ünnepsége (micsoda fintora a Sorsnak!)… „Ha felelős szülők lennének, akkor elmehetne az ünnepségre – most majd elmegy a nagymama!” – bőgés… rájött, hogy ez sok volt, áttettük későbbre az időpontot…
- Családsegítő újra: „Tehát: nem. Akkor itt írja alá, és ezt a 30.000 Ft-ot fizesse be, és ezt a 9.000 Ft-os gyógyszert váltsa ki, szedje be a műtét előtti napon. Máskor védekezzenek!”
- A testem és a lelkem: a testem a terhesség minden jelét produkálta, és borzasztó volt most mindent úgy megélni, hogy nem örülök neki. Elkezdtem másképp öltözni, nehogy rájöjjenek a körülöttem lévők, leálltam a tornával, az úszással, nehogy kiderüljön és magyarázkodni kelljen. A barátokkal nem igen találkoztam, nehogy észrevegyenek bármit is.
És mindeközben egy folyamatos szégyenérzet volt bennem: mit tettem/tettünk? Más milyen boldog lenne? És ha már egyszer felelőtlen voltam, miért nem vállalom a felelősséget? Miért futamodok meg ettől? Mitől félek? Mit mondok majd, kinek? Örök tabu marad?
Bíztam abban, hogy hátha magától elmegy a „Lehetőség”…
De nem…
Borzasztó időszak volt, és naponta legalább tízszer hallottam vissza a doki mondatát: „érzelmileg és fizikailag is egy felesleges és megterhelő történet”. Minden porcikám egyet értett ezzel.
Lassan múlt az idő, de csak közeledett a műtét időpontja. Várva vártam, hogy véget érjen ez a „rossz álom”, hadd tegyek pontot a végére, elééééééég!
A műtét előtti napokban elmondtuk a nagyszülőknek, akik teljes megértéssel fogadták el a döntésünket – majd beszámoltak a saját hasonló élményeikről is… Ezúton is köszönöm nekik!
A műtétből való felébredés fantasztikus volt. békés, habos felhők, mosoly. Köszönöm!
A műtét után elmondtuk a nagyon közeli barátoknak, akik azt mondták: „a Ti döntésetek, ezt megítélni nincs jogunk”. Köszönöm!
Most, hogy lassan egy év telt el azóta, még mindig eszembe jut ez a „felesleges és megterhelő történet”.
És úgy szeretném kikiáltani országnak, világnak, hogy: „KERÜLJÉTEK EL!”
De ez tabu…
Hát itt ez a cikk, hogy ne legyen az!!!”
