Előfordult már veletek, hogy betelt a pohár és rákiabáltatok a gyerekre, hogy “Nem igaz, hogy nem lehet megérteni, amit már ezerszer kértem?! Hát kiabálnom kell, hogy végre rám figyelj!? Hogy lehetsz ilyen?!” Belegondoltatok már, hogy az ilyen nyílt támadás a leginkább szeretett személytől hogyan csapódik le az ő érzékeny lelkében? És azon elgondolkodtatok már, miért jut el az ember odáig, hogy felemelje a hangját, pedig az eszével tudja, hogy mennyire nem kéne? Valószínűleg azért, mert akkora benne a feszültség, a frusztráltság, hogy muszáj valamilyen szelepet találnia, ahol leereszthet. És mitől van az, hogy néha mégis nyugodt tud maradni, máskor meg szinte robban? Ilyenkor valakitől valami nagy csomag negatív energiát kapott, amit nem bír el, amitől az ingerküszöbe nagyon alacsonyra süllyed. (Kitűnő példája ennek az, amikor a főnök kiabál a nővel, aki aztán ezt otthon a gyerekén adja ki.)
De ha ez tényleg így van, hogyha a szülő valami olyan negatív energiát ad ki magából, amit már nem bír magában tartani, mert egyszerűen besokallt, akkor ugyanez nem fordulhat elő egy gyereknél is?
De igen.
Olyankor telítődnek negatív energiákkal, amikor anya vagy apa állandóan kiabál vele, amikor nem kap elegendő elismerést vagy bátorítást, amikor nem veszik figyelembe a véleményét, jelenlétét, amikor bizalommal fordulna a szülő felé, de ő elfordul tőle (mert éppen nem ér rá), amikor hiába igyekszik, a szülőnek semmi nem elég jó, amikor a szülőnek van egy elképzelése a gyerekéről, aminek ő nem tud megfelelni, stb.
Ilyenkor jön az, hogy -mivel ő még nem képes absztrakt fogalmakat szavakba önteni- bántja a körülötte lévőket. Vagy hisztizik, visít, kiállhatatlan, undok a testvérével, szófogadatlan, agresszív otthon, az oviban, az iskolában. Mert muszáj valamilyen szelepet találnia, ahol leeresztheti azt a negatív energiát, amit már nem tud magában tartani.
Ebbe nem igazán szoktunk belegondolni.
Én akkor jöttem rá erre, amikor egy hozzám közel álló személy nagyon bántóan beszélt velem. Úgy éreztem, mint akit pofon csapnak. És akkor leesett a tantusz: “Úristen, hogyan érezheti magát a gyerekem, amikor én kiabálok vele?!” Lehet, hogy én csak fáradt vagyok, és végre túl akarok lenni az esti rituálén, hogy lepihenhessek, ő viszont azt veszi le ebből, hogy anya “szavakkal pofozza”.
Te elő tudsz keresni az emlékeid közül olyan esetet, amikor egy hozzád közel álló ember bántóan beszélt, kiabált veled? Amikor megnyíltál valaki előtt, a bizalmadba fogadtad, ő pedig elfordult tőled? Amikor úgy érezted sosem vagy elég jó a másiknak? Fel tudod idézni az érzéseidet? Hát, valami ilyesmit érez a gyereked is, ha vele vagy ilyen.
Óriási dolog ezt belátni és beismerni. Viszont ez már fél siker! Mert ezek után mit lehet tenni?
1. Őszintén(!) magunkba nézni, megvizsgálni, miért vagyok feszült, ideges. Megtalálni a módját, hogy ez a feszültség a megfelelő helyen és módon távozzon belőlem: futás, jóga, meditáció, bokszzsák, stb.
2. Őszintén(!) elmondani a gyereknek, hogy milyen érzések kavarognak bennem. Egyáltalán nem baj az, ha a gyerek látja, hogy negatív érzések is léteznek (frusztráció, csalódottság, bánat), ha azt is látja, hogy ezeket az érzéseket hogyan lehet kezelni. A saját példánkon keresztül tudjuk a legtöbbet megtanítani neki.
3. Segítsünk a gyereknek megfogalmazni a saját kusza érzéseit! (Ó, hát néha nekünk is olyan jól jönne egy kis támogató segítség, hogy a saját érzéseinkkel tisztába jöjjünk…). “Megértelek, Szívem, hogy mérges vagy, mert nem vettek be a focicsapatba. Ez biztosan nagyon fáj neked, és legszívesebben az egész világot bántanád, hogy más is olyan rettentően érezze magát, mint te. Csakhogy ettől neked nem lesz jobb, igaz?”
4. Végül pedig segítsünk neki helyesen levezetni a benne tomboló feszültséget.
Ez persze nagyon melós dolog, és nem is hoz azonnal látványos sikert. Lehet, hogy hetekbe, sőt hónapokba telik, míg helyesen tudja kezelni a negatív érzéseit és nem a környezetét bántja. De megéri a befektetett munka, mert így tudunk egészséges, fejlett EQ-val rendelkező embereket nevelni a gyerekeinkből.
írta: Hanula Erika
