Beköszöntött a jó idő. Ülünk az autóban, szikrázóan süt a nap, körülöttünk suhan el a zöldellő, dimbes-dombos-dombos táj. Hátranézek a visszapillantó tükörben és látom, ahogy Gergő megfeszült figyelemmel hallgatja Mazsolát, a már rongyosra hallgatott hangoskönyvet. Csíkos póló, hátára lazán rádobva egy pulcsi, boglyas fej. Még csak hat éves, de már “kész pasi”. Nyilván elfogult vagyok, de nagyon jóképű férfi lesz belőle. És akkor hirtelen beugrik egy kép, teljesen világosan látom magam előtt, hogy lesz majd olyan, amikor ő életerős, jóképű, fiatal férfiként ül majd a volán mögött, és én leszek az, aki a kocsi hátsó ülésén utazik. Vajon hova veti majd az élet? Hol autózunk így? A világ másik végén, mert a gyerekeink számára már kitágult a világ, utazni fognak, külföldön tanulni, élni, dolgozni?! Vajon lesz majd olyan, hogy meglátogatom őt, és örülök minden egyes pillanatnak, amikor megérinthetem, megpuszilhatom és érezhetem az illatát? És vajon akkor hogy fog majd ő rám tekinteni? Belevaló anyának tart majd, aki nem ijed meg a kihívástól, és meglátogatja őt több ezer kilométer távolságból is? Vagy esetleg olyannak, aki már öreg ahhoz, hogy lépést tartson a világ egyre gyorsabb változásaival?

Eszembe jutnak azok azok az idősek, akik azt hallják a felnőtt gyerekeiktől, hogy “Jaj, Mama, ezt maga nem tudhatja. Már más idők járnak!” Brrr…megborzongok. Én nem akarok ide jutni. De vajon mit kell tennem, ahhoz, hogy ez ne így legyen? Vajon mit kell tennem, hogy szeretettel, elfogadással és türelemmel legyen az idősödő, “lelassult” anyjával szemben?

Talán most nekem kell szeretettel, elfogadással és türelemmel lennem felé, hogy ezt a hozzáállást ültessem el belé?

Talán azok a szülők, akik a fenti lesajnáló, lekezelő beszólásokat kapják ugyanígy leintették az akkor még kicsi, kíváncsi, mindenre nyitott és mindent magukba szívó gyerekeiket?

Talán mindenki azt kapja vissza az életben, amit ő maga adott másoknak?

Milyen közhelyes mondás, most, itt az autóban mélázva viszont mennyire kézzelfoghatóvá válik! Senkivel nem kell ezt megbeszélnem, senki előtt nem kell szégyenkeznem vagy magyarázkodnom, úgyhogy teljesen őszintén feltehetem magamnak a kérdést: “Vajon úgy viselkedem most a gyerekeimmel, ahogyan szeretném, hogy majd ők viselkedjenek velem?”

Be kell látnom, hogy nem teljesen. Szeretném, ha néha türelmesebb lennék. Ha néha jobban, csak rájuk tudnék figyelni és nem járnának még ezer másfelé a gondolataim. Szeretném jobban átélni a velük töltött pillanatokat.

Mert lesz majd idő, amikor örülök minden egyes pillanatnak, amikor megérinthetem, megpuszilhatom őket és érezhetem az illatukat. Ami most olyan természetes, mégsem érzem elégszer ajándéknak.

Gyorsan halad az autó, mindjárt le kell kanyarodnom az autópályáról. Rápillantok Gergőre, összetalálkozik a tekintünk. Hirtelen elönt a hála, hogy itt van velem, hogy itt lehetek vele. Hogy még csak hat éves. Fülig érő mosolyra húzódik a szám: “Gergő, nagyon szeretlek!” mondom neki. “Én is téged, anya.” mondja a legnagyobb természetességgel és őszinteséggel. Ez jó, ez a pillanat most jó. Magamban pedig megerősítem az elhatározást, hogy jobban fogom értékelni azt, hogy velem vannak még, jobban odafigyelek magamra, hogy türelmes és nyugodt legyek velük.

Hiszen mégiscsak belevaló anya akarok én lenni még nyolcvanéves koromra is, akit ölbe kap a nagy fia és megpörgeti, annyira örül, hogy láthatja! Akármerre is sodorja az élet a nagyvilágban.

Megérkeztünk.

írta: Hanula Erika

illusztráció: La Fiancée au Beurre Salé