türelemjátékokA Türelemjátékok sorozat szerzője egy olyan anyuka, akinek a kisfiánál megkésett beszéd- és mozgásfejlődés jelentkezett. Mindennek a tetejébe koncentrálási nehézségekkel is küszködött. Szerencsére Erzsi, az anyuka egy sor olyan játékot “dolgozott ki” és játszott Erikkel végtelen türelemmel, amelyeknek a segítségével fényéveket javult a kisfia állapota. Az előző részekben (amiket itt, itt és itt olvashattok) már rengeteg játékot bemutattunk, de még mindig maradt a tarsolyban. Ezek olvashatjátok most ebben a cikkben:

 

Festőművészkedés 

Mint már írtam, mindig is nagyon szeretett festeni. De csak amit Ő akart, illetve amit tudott!

Mármint amit le tudott festeni abból, amit akart. Mert mikor már érthetően ki tudta fejezni magát, bizony akkor derült ki, hogy Ő nem „lát” pillanatképeket, hanem folyamatokat, eseményeket, történéseket, amiket nem lehet „pillanatképként” megjeleníteni. Nála nincs olyan kép, hogy egy fa. Mert olyan NINCS! Olyan van, hogy van egy fa, amit fúj a szél, és mozognak a levelei, és volt rajta egy madár, de megijedt és épp elrepült- és ezt, hogy fessem le, anya?

(Később, mikor már beindult a rajzkészsége, ebből adódóan, több oldalas képregényeket rajzolt.)

Vagy, egyszer, amíg én mosogattam, addig Ő épp teljesen feketére kezdett festeni egy papírt, s közben kérdezgette:

– Anya, szép? 

– Nem tudom! Mit festesz?

– Még nem mondom meg, majd, ha kész lesz! De, szép?

– Ha kész lesz, akkor eldöntöm!

Mikor teljesen befestette az egész lapot koromfeketére, kijelentette, hogy

–  Jön a vihar, és ez egy hatalmas esőfelhő! Szép, anya?

– Ha ez egy esőfelhő, akkor igen, szép, sőt, tökéletes!  

Szóval a festés volt az az alkotó tevékenység, amit a legszívesebben végzett hosszabb időn keresztül, mert, hogy alkalmanként 5-10 kép is készült. Erre alapoztam. A cél az volt, hogy azt az időt csak egy kép elkészítésére fordítsa. Olyan technikákat, módszereket kerestem, amivel egyszerű, de időigényes, mégis látványos képet alkothat. A fokozatossági elmélet itt megfordult, ugyanis az időigényesség növelését a papírméret növelésével értem el, először kisebb ( A/4) majd nagyobb (A/3) festmények születtek.

türelemjátékok

Ez egy óvodáskori „félresikerült és inkább nem csinálom” kép varázslatos átalakulása dzsungellé. Bevallom, már magam sem tudom, minek indult, de az első, vastag barna vonal után feladta, mert nem olyan lett amit ő akart. A barna vastag vonal átalakult egy ágas-bogas fatörzzsé, amin egy piros (tehát mérgező) kígyó mászik. A lényegi rész a falevelek „odabiggyesztése”, amit az ecset megadott használatával érhetett el. Jól látható jellegzetesség a túlzás, a középút nélküli, mindent vagy semmit elv.

Ez az őszi, levelét hullató fa pedig 9 évesen készült. Még mindig szereti ezt a technikát, de jól látható, hogy már sokkal nyugodtabb, „szellősebb”, áttekinthetőbb a kép.

türelemjátékok1

 

Ez az olajpasztell kép Sárhidai Zsófi maszatolós technikájával készült. Ez egy többszörösen varázslatos kép! Egy délutáni időjárás jelentésben beharangozott várható hóesés hírére készült. És bizony, mire kész lettünk, a hóesés is megérkezett.

türelemjátékok2

 

A/3 méretű műszaki rajzlapot lapjára fektetett olajpasztell krétával besatírozott, majd enyhén babaolajos vattával homogénre maszatolta. Ez volt az első varázslat, hiszen látszik, ahogyan fúj a szél, mozog a levegő! Majd jó adag fehér temperát nyomtam egy tálkába, és ujjával megfestette a hóembert. A fát, és a hóember „díszeit” én rajzoltam. Ezután, elkezdődhetett a hóesés, amit szintén az ujjával alkotott. Nagyméretű kép lévén, viszonylag hamar ráunt, amikor bekövetkezett a csoda. Valóban elkezdett esni a hó! Most már volt miért tovább folytatni, hiszen minél több hópelyhet festett, annál jobban esett odakint is a hó. Annyi, hogy már a földet is betakarta, mint a képen, ezért mikor már az is elkészült, mi is kimehettünk játszani és hógolyózni.

 

Rajzolás, színezés

Szándékosan hagytam ezt a témát a legvégére, mert ez a terület fejlődött a leglassabban, de ez lett a leglátványosabb is. Nem kimondottan gyakoroltunk célirányosan rajzolni, azt gondolom, inkább a többi terület fejlődése hatott ki a rajzkészség fejlődésére. Amint azt már a festésnél is leírtam, kiderült, hogy legfőbb gondja a rajzolásnál, a benne zajló, és általa látott folyamatok képi megjelenítésének „lehetetlensége”. Amit viszont nagyon fontosnak tartottam, hogy megbarátkozzon a rajzolással, a ceruzahasználattal.

Hogy mi okozhatta Eriknél a rajzolás kapcsolatos ellenérzéseket? Valószínűleg több dolog együttesen volt rá hatással.

Első gát kialakulása az lehetett, mikor kb. 2 éves korában leszidtam, mert tollal összefirkálta a tapétánkat a falon. Ha akkor tudatosabban tudom, hogy mit okozok, biztosan nem csinálok belőle ügyet. Mégis megtörtént, ez van.

A második, a fent említett folyamatként szemlélő látásmódja. Tehát, hogy ő nem állóképeket, hanem mozgóképeket lát a lelki szemeivel, amit nagyon nehezen tudott megragadni és papírra vetni. Ez úgy derült ki, hogy éppen a szokásos mindenféle színű, körbe-körbe vonalakat  rajzolta (amivel egyébként A/4 spirálfüzeteket rajzolt tele), mikor azt találtam neki mondani, hogy rajzolhatna valami értelmeset is. Mikor kimondtam, már megbántam. Valójában azt akartam mondani, hogy értelmezhető, felismerhető alakzatot. De, mégsem volt kár. Mert a következő mondata, mégis sok mindenre fényt derített. De Anya! Mindnek van értelme! Ez egy örvény. Tudod, ami este a kádban van. Ez meg egy forgószél. Ezek meg itt villámok – mutatta a cikk-cakkos vonalakat a másik lapon. Itt meg fogócskázunk az oviban. Ezen meg…. És valóban mindegyikről tudott mesélni valamit. Akkor jöttem rá, hogy a valóban valamit rajzol. De azok mind események, történések, mozgóképek voltak. Tudtuk, hogy korához képest nagy elméleti tudása van, csak éppen nem tudta kinyilvánítani. Ahogyan sokáig szóban sem úgy tudta magát kifejezni, ahogyan az „általános”, a rajzolásban sem képes a megszokottként megnyilvánulni. Később, mikor már képes volt a gondolatait lerajzolni, döbbenetes volt szembesülni a gondolati- lelki világával! Pl. 7 évesen, mikor a családját rajzolta, és az égbe rajzolta a halott családtagokat.

türelemjátékok3

A harmadik pedig talán a legkényesebb pont. Előre szeretném leszögezni, hogy senkit sem szeretnék sem megbántani, sem minősíteni. Csakis azért írom le a történetet, mert számunkra a tanulsága látványos előrelépést eredményezett – hátha másnak is segítség lehet, ha esetleg magára ismer a történet kapcsán. Az óvó nénik mentségére szolgál, hogy a 3 év alatt kifejezetten nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy a Szülők NE hasonlítgassák egymáshoz a gyermekeik fejlődését, illetve NE minősítsék egymás gyermekeit! Valójában nem tudom, hogy a szándék a motiváció, vagy épp Erik védelme volt, a minősítgetésekkel szemben, de az biztos, hogy fordítva sült el a dolog.

Ez az egész iskolaérettségi probléma ugyebár október elején derült ki. Akkor kezdtünk neki kimondottan, célirányosan az iskolaérettségi szint eléréséhez. Azt kell mondjam, 3 év alatt összesen nem fejlődött annyit az oviban, mint ekkor 3 hónap alatt. Hozzáteszem még ekkor is óriási különbség volt az otthoni és az óvodai megnyilvánulásai között. Egy december közepi reggelen, a csoportszoba ajtajában megállva megszólalt: Anya, karácsonyfát akarok rajzolni! Most? – kérdeztem. Igen, itt! – mondta. De én megyek dolgozni! Óvónénivel is jó lesz? – kérdeztem. Igen, szólsz Neki? (Majd hanyatt estem! Rajzolni akart! Magától!)  És én megkértem az óvónénit, hogy legyen szíves segítsen neki, karácsonyfát rajzolni. Persze, válaszolta örömmel-és már mentek is az asztalhoz.

Délután nagy örömmel kérdeztem: Kész a karácsonyfa? Szomorúan mondta: Anya, nagyon sokáig csináltam, de nem lettem kész! De azért megmutatod? Mikor megláttam majdnem sírva fakadtam. Nyeltem egy nagyot, majd ennyit mondtam: Látom, hogy tényleg nagyon sokáig dolgoztál rajta, eddig nagyon szép, majd otthon befejezzük.

Ugyanis az történt, hogy az Óvó néni rajzolt egy függőleges törzset, és a lehajló ágakat, majd (gondolom) egy idő után otthagyta, hogy rajzolgassa meg a tűleveleket. Egyenként, a tűleveleket! Nem tudom, csak gondolom, hogy nagycsoportban már általában ez egy egyszerű feladat lehet. De nem neki. Viszont, mivel egyáltalán nem rajzolt az oviban, nem is tudta az Óvó néni, hogy mekkora feladatot adott neki ezzel. És még nincs vége a történetnek.

Szóval hazamentünk, és azonnal neki is akart látni a rajzolásnak. Miközben rajzolgatta a még megmaradt ágakon az apró vonalakat, egyre csak azt kérdezgette: Anya, szép? Anya, szép lesz? Mikor kész lett a fa, elkezdtük feldíszíteni, gömbök, gyertyák, csillagszórók. Minél jobban szépült a fa, ő egyre lelkesebb lett. Anya, ez annyira szép! Anya, ez csodálatos! Majd egyszer csak elérzékenyült, és könnyes szemmel ezt kérdezte: Anya, szerinted tetszeni fog az óvónéninek is? Igen, persze, biztosan tetszeni fog Neki is! Mert el szeretnéd vinni az oviba? Igen  Anya! És ekkor már sírva fakadt: SZERINTED TETSZENI FOG NEKI ANNYIRA, HOGY KIRAKJA A FALRA? MERT AZ ENYÉMET SOSEM SZOKTA KIRAKNI!

És megvolt! Ott, akkor, abban a pillanatban, minden érthetővé vált, hogy mit érezhetett majd’ 3 éven keresztül! Minek rajzoljon, ha úgysem tetszik senkinek, ha esélyt sem kap rá, hogy ő is ugyanolyan büszke lehessen a művére, mint bárki más. Mert igen, kétségtelen, a többiek már komplett tájképeket, lovat, pillangót, autót, vadászrepülőt rajzoltak, hogy is vehetné fel velük a versenyt? Így hát bele sem kezdett, elment inkább autót tologatni.

Másnap elvittük a képet. Megkérdeztem az óvónénit, hogy van-e olyan szép, hogy kikerüljön a falra? Délután, a bejárati ajtóval szemben, a fő helyen díszlett a kép, és Erik másnaptól rajzolt és alkotott az óvodában is. És attól kezdve minden műve kikerült a falra!

türelemjátékok4

Azt hiszem ez egy olyan meghatározó eset volt, amelyből egy életre megtanultam, milyen kevés kell, hogy összetörjük valaki önbizalmát, és ugyanannyira kevés kell, hogy el is indítsuk azt! Mert ez az a kép, ami ráébresztett, hogy nem a rajzolással van problémája, hanem az ezen a területen elvesztett önbizalmával.

Ettől kezdve otthon az egyik fal kiállító teremként funkciónál, az Ő alkotásai számára.

A történethez folytatásaként hozzátartozik egy nem oly’ régi, tanulságos esemény. Azóta 3 év telt el, most harmadikos, iskolás. Rajzórán foltbabát készítettek. Apró, pici textilanyagokat kellett kivágni, és egy baba alakú kartonra ragasztani. Igen, az apró dolgok művelése még mindig gondot okoz. A foltbaba 4-est érdemelt. Nincs is belőle gond. DE! Csak az ötösök kerültek ki a falra!

A helyzet azonos. Erik hozzáállása viszont nem. Anya! Az enyém a szekrényben van! De megnézed? Persze, hogy megnézem! Tudod Anya! Tudom, hogy csak négyes, de nem baj, hogy nincs kirakva, mert én azért még nagyon büszke vagyok magamra! 

És akkor vissza a rajztechnikákhoz.

Nem tanítottam célirányosan rajzolni, csak ha kimondottan kérte. Inkább arra törekedtem, hogy bátorítsam, ráébresszem, hogy mit képes abból rajzolni, amit már tud. Elsődleges cél nem is maga a rajztudás fejlesztése, sokkal inkább a rajzolás szeretete, az önkifejezés, az alkotás egyik eszköze legyen. Ehhez pedig elsődlegesen sikerélményre volt szüksége. Ahhoz pedig Tőle bátorságra, tőlem pedig sok-sok bátorításra.  És örömre. Nem feladatra, és kényszerre. Ha van örömzenélés, akkor legyen örömrajzolás is! Mivel én nagyon szeretek rajzolni, sokszor elkezdetem rajzoltam, csak úgy, időtöltésként. Ekkor természetesen megkérdezte, mit rajzolok? Majd sajnálkozva megállapította: hmm, én nem tudok ilyet!  De tudsz álló vonalat, gyere, rajzolj ide egy párat! És tudsz köröket is, ide, ni! És máris sorakoztak a virágok! Ha tudsz kicsi álló egyenest, akkor tudsz nagyokat is, ha összekötöd máris kész a házunk, … , így készültek kezdetben a közös rajzaink, majd egyre bátrabban rajzolt egyedül, magától is. Itt is kicsiben, írólapokon kezdtük a rajzolást, majd A/4 és A/3, de volt, hogy  az egész előszobát beborító csomagolópapírt rajzolt tele.

Rendszeresen jártunk kiállításokra, hogy megcsodálhassuk más művészek alkotásait is. Mivel ott minden alkotásnak volt címe, természetesen, mint valamirevaló művészek, mi sem adhattuk alább!

Ezen közös képünk címe: Szereteteső.

türelemjátékok5

Hamarosan azon kaptuk magunkat, hogy nem győztem venni a rajzlapot, mert állandóan rajzolt. Persze még mindig látszott a kortársihoz viszonyított technikai lemaradása, de messze felülmúlta az, amiket, amikről rajzolt.

türelemjátékok6

A két kép között kb. 2 év telt el. A baloldali nyilvánvalóan óvodáskori, örvénylő cikk-cakk. A jobb oldali 1. osztály utáni nyári szünetben készült. Jól látható, hogy mennyi minden van egyszerre a  képen. Nagy könnyebbség számára, hogy már tud írni. Ugyanis egyszerűen feliratozza a látottakat, amit eddig hosszasan részletezve tudott csak elmesélni, vagy éppen olyan részleteket, amit szerinte általunk nem felismerhetően tudott lerajzolni. Mondhatni, a gyengébbek kedvéért! 🙂

És van, ami egyértelmű.

türelemjátékok7

Tiszta, egyszerű és gyönyörű!

A sikerélmény megerősítéséhez rajzsablonokat is kapott. Ezeket óvodás korában még nem tudta körberajzolni, de amiket én megrajzoltam, azt ő szívesen használta színezőként. Inkább iskoláskorában volt képes megfelelően használni, sőt, akkor már nagyon is kreatívan hasznosította.

türelemjátékok11

A rajzkészség fejlődése magával vonzotta a kreativitás fejlődését is. Hihetetlen volt látni a fejlődést, ahogyan egyszeriben képessé vált a legváratlanabb dolgokból alkotni. Itt éppen tízóraizás közben kapott ihletet:

türelemjátékok8

 

Színezés

Hát, a legnagyobb kihívás, még ma is. A színezés egyes gyerekeknek (és felnőtteknek) órákig tartó kikapcsolódás, de egy ezerfelé figyelő, határtalan gyereknek az egyik legnehezebb, és legunalmasabb feladat. És ha feladat, akkor már baj van. Feladat, hogy meg kell állni a vonalnál. Feladat, hogy követni kell a vonalak irányát. És feladat a folyamatos odafigyelés, mert egy pillanatra leveszi a tekintetét, és máris kiment a vonalból. És időigényes. És unalmas, hisz, csak „húzogatja” ide-oda a ceruzát. Nagyon, nagyon nehéz feladat a színezés. De valamilyen szinten ez is fejleszthető. A fenti gyakorlatokkal ( pl. diógurigató, varázsceruzások, manipulációs játékok)  kellőképpen megalapozhatjuk a kézügyességet a megfelelő vonalvezetéshez. A legnagyobb problémává az elme összpontosítása vált. Mert, még úgy is lehet színezni, ha közben beszélgetünk, megosztjuk a gondolatainkat, de úgy már nem, ha közben egymásra nézünk, vagy éppen az ablakon tekingetünk, gondolatainkba merülve, mindeközben a kezünk automatikusan mozog fel-le vagy jobbra-balra.  Erre csakis a csendkirály játék nyújthat némi megoldást. Mindketten színezünk, és igenis mindketten csendben maradunk. Bárki, aki meg akar szólalni, a másik rászól: PSSZT, NE ZAVARJ, MOST CSAK A SZÍNEZÉSRE FIGYELEK!!! Nagyon vicces tud ám lenni, hogy rászólhatok Anyára. És bizony, nagy büszkeséggel tölt el, mikor Anya azt mondja: IGAZAD VAN!  SZÍNEZZ NYUGODTAN, MAJD UTÁNA MEGBESZÉLJÜK! Nem állítom, hogy órákig képes színezni, de azért látványos eredményig el lehet jutni. Ráadásul ezzel más irányú tevékenységeket -iskolai munka, házi feladat- is koncentráltabban tud majd végezni.

Az autó egyértelműen óvodáskori, a királylány pedig rögtön iskolakezdés körüli, órai munka.

türelemjátékok9

 

Aztán van az a játék, amit mi “buszravárós”-ként játszottuk. Sokat segített a leválási időszakban, illetve az irányíthatóság fejlesztésében is. Szerintem élvezhetőbb. Először együtt vártuk a buszt. Egy-egy széket vittünk a “mutatós” óra közelébe, ott volt a buszmegálló. Először 1 perc múlva jött a busz. Az óra nagy jelentőséggel bírt. A busz akkor jön amikor a mutató a 12-hez ér. Ez egy fix pont. Nem én mondom meg, meddig kell ülnie, és nincs bizonytalanság, mikor van vége. 12-nél érkezünk meg (ülünk le) és 12-nél érkezik a busz (akkor állunk fel). Várakozás közben csendben vagyunk és nem mocorgunk, mert figyeljük az órát. Magunkban számoljuk a mutatók ugrását. Kezdetben elég ötösével számolni, így a várakozás is sokkal gyorsabbnak tűnik. Amikor megérkezik a busz felszállunk (természetesen illendően köszönünk és jegyet is vásárolunk) és elutazunk a kezdetben megbeszélt helyre. Ez lehet egymás derekát, vállát megfogva menetelés, de akár gurulós székben egymás tologatása is. A lényeg, hogy meg legyen a jutalma a várakozásnak.Ilyenkor persze újra akarja játszani, de a tapasztalat azt mutatja, jobb, ha inkább naponta többször játsszuk. Mi általában a másik szobáig “utaztunk”, és ott valami teljesen más játékba kezdtünk. Amikor már stabilan megvan az 1 perc a játék “maradj itt!“-tel bővül! Kb. fél percnél “maradj itt! Megnézem jön-e már a busz!” – és kilépek a helyiségből, úgy, hogy ő lásson. Természetesen mindig vissza kell érnem mire a busz érkezik. Ez nagyon fontos, hogy kialakuljon benne a nyugalom. A következő fokozat, mikor oda megyek, ahol már nem lát, vagy becsukom az ajtót. Ő természetesen továbbra is a helyén marad (hiszen tudja, hogy biztosan visszamegyek), és számolva figyeli az órát. Én addig “már” pl. megkavarhatom a tűzhelyen az ebédet, vagy elkapcsolhatom a sütőt. Ha ügyesen a helyén maradt mikor visszaértem, jutalmul ő veheti meg a jegyet, vagy lehet akár a buszsofőr is. Miután így kellően begyakoroltuk a 1 percet, fokozatosan (legalább 1 hét legyen 1 perc gyakorlása) növelhetjük az időt – vagyis a köröket az órán és a jutalom buszozáson is. Amennyi kört tett meg a percmutató az órán annyi kört megyünk a buszon. 3 perc környékén a “maradj itt” időnk is megnyúlik, akár már a mellékhelyiségig is nyugodtan eljuthatunk. A későbbiekben erre a játékra alapozhatunk, vagy hivatkozhatunk is. Például nagyon jól jött a féllábon egyensúlyozás gyakorlásánál, mikor szegény fájós lábú gólya várta a buszt, hogy bemenjen a kórházba. De hivatkozhatunk rá bármikor, ha egy kicsit várnia kell: ha ügyesen ki tudod várni míg megjön a busz, akkor azt is meg tudod várni, amíg ezt megbeszélem Apával, vagy ezt megcsinálom, stb. És igen, ránéz az órára, majd megkérdezi: mennyit kell várni? 🙂

 

Hát eddig tartott Erzsi és Erik tanulságos története. Azt hiszem, a fentiek gyönyörűen példázzák, hogy rengeteg szeretettel, elfogadással, odafigyeléssel és türelemmel mennyire szépen lehet segíteni a gyerekeket a fejlődés útján. Kívánom nektek, legyetek olyan sikeresek ebben, mint a sorozatunk szereplői.

írta: Nagy Erzsi, keretszöveg: Hanula Erika

illusztráció: A cikk elején Patrice Barton, a többi a szerző saját képe