A kilenc éves Erik tüneményes, nagyon helyes kisfiú, az anyukája szeme fénye.

Mint bármelyik kisfiú a világon.

De Eriknél kiskorában megkésett mozgás- és beszédfejlődés jelentkezett, ráadásul koncentrálási nehézségekkel is küzdött. Szóval egy olyan kis puttony van nála, ami nem elég, hogy nyomja a vállát, de hatványozottan megnehezítette/megnehezíti az életét az óvodában/iskolában. Az a nagy szerencséje, hogy az édesanyja rengeteget segített neki, így most már egyre jobban megy neki a koncentrálás és a tanulás (legutóbb 4,7 lett az átlaga)!

Segített neki, de mindig játékos formában, hogy nehogy visszafelé süljön el a dolog és a kisfiú megutálja a “fejlesztést”.

Sokszor a legjobb fejlesztő játékokat és feladatokat a szülők találják ki, hiszen a muszáj nagy úr. Emellett rendkívül kreatívvá, ötletgazdaggá teszi az embert. A Türelemjáték sorozatunkban Erik édesanyja, Erzsi játékait és ötleteit tesszük közzé, hogy mindazok, akik hasonló cipőben járnak, meríteni tudjanak az ötletládából. Az első részben megismerkedünk a hátértörténettel, a “tünetekkel”, aztán a sorozat többi részében sok-sok játékot és ötletet olvashattok majd.

Lássuk hét Erik és Erzsi történetét:

“Nagycsoportos kora előtti nyáron, egyszer a szobába lépve azt látom, hogy a TV-nek háttal ülve, bal kezével egy kisautót tologat, jobb kezével pedig „rajzol”. Hűha, gondoltam, és elindultam, hogy kikapcsoljam a TV-t.

– Ne kapcsold ki! Mindjárt mondja a manó, hogy…

És a manó tényleg azt mondta!

Oké, gondoltam, tényleg szuper hűha, de mi lesz vele így az iskolában? Ott nem szabad egyszerre három dolgot csinálnia!

Már alapból is rezgett a léc az iskolaérettség kapcsán! Értelmileg fejlett volt, sőt! (Egy évesen bármennyi szín közül kiválasztotta a pirosat, három évesen a kilenc darabos lefordított memóriakártyából elsőre megmutatta, melyik hol van!) De megkésett mozgásfejlődésből adódóan a finommotorikai fejlettsége a határt súrolta.  És , hogy ne legyen „ennyire” egyszerű az eset, a beszéde, hát valami felfoghatatlan volt. Négy éves koráig szinte nem beszélt, (nem mintha nem tudott volna, csak nem volt rá szüksége!) majd egyszer csak elkezdett folyékonyan szótag és betűcserével, félszavakkal beszélni! A fenti mondat az Ő szájából valahogy így hangzott: Ne tacsad ti! Migy mogya  nóma, togy…

Ekkorra már teli volt kudarcélménnyel! Szinte folyamatosak voltak a hisztik és a dührohamok. Hozzáteszem teljesen érthető módon! Ami más gyereknél szinte teljesen magától kialakult, az neki nagy nehézségek árán sem ment! Ott volt bent egy okos, értelmes gyerek, a suta, ügyetlen testébe zárva! Nem ment az építőkocka összeillesztése, rajzolás, vágás, ragasztás, hajtogatás. Nem ment a futás, ugrás. Mindennap lyukas volt a nadrágja, de még mindig jobb volt, mint nyáron a „csupaseb” térdei!  Az öltözésről, gombolásról, cipzárazásról ne is beszéljek! Minimum egy, de általában több ruhadarab is kifordítva, vagy megfordítva volt rajta. Csúcs volt, mikor a fordítva – eleje hátul-  felvett nadrágban elesett, és a térdénél kiszakadt! Oda mégsem varrhattam figurás foltot!  Akkoriban fejlődött legtöbbet a varrástudományom. Egyébként örök hála ezen foltok feltalálóinak. Minden nadrágjára, és nem mintás ruhadarabjára ilyeneket varrtam, nagy segítség volt számára, mert így tudta beazonosítani melyik a ruha eleje! Nem nó, nics meg a mac – és addig forgatta a nadrágot, míg a macis felvarrás nem került elölre.

Mivel középsőben még nem volt kötelező a kreatív foglalkozás, sikerélmények híján, a „nemtom” –vagyis nem tudom – kijelentés után a játszósarokban horgonyzott le.  Ennek eredményeképpen az éves munkája három darab rajszszerűség  volt.

Természetesen itthon már akkor is sokat szöszmötöltünk, de általában nagyon hamar ráunt. Bármibe is kezdtünk bele, a befejezése rám maradt. Az irányíthatóság és a célszerűség nagyon nehezen ment, megy, a mai napig is. A gyurmázás, mármint alakformázás, talán két percig, de akár egy órán keresztül is képes volt csak úgy gyömöszölni, nyomkurászni. Rajzolni egyáltalán nem szeretett, (ma már rengeteget rajzol!), viszont festeni imádott! De alig várta, hogy a kért alakok helyett végre azt festhessen amit Ő akar. Az pedig formátlan, alaktalan vonalak egyvelege , amit aztán különböző színekben kifestett.

Ezt idén nyáron, 8,5 évesen festette

Ami nem ment, azt nagyon hamar rövidre zárta! Simán közölte a Logopédus bácsival, hogy „nemtom, ennyi elég volt, elfáradt a nyelvem! A tornafoglalkozásokra ugyanígy reagált, majd leült, és nézte a többieket.

Mikor végre elkezdett folyékonyan beszélni – az óvodakapun kívül!, mert bent  csak még kb. fél év múlva – napvilágra került a hihetetlen fantáziája! Mindenféle történeteket mesélt, hogy mi történt az oviban, egyszer pl. szaladni kellett az udvarról az ebédeléshez, mert egy óriási zöld sárkány repült az udvar fölé, és az óvó nénit, aki leghátul volt, majdnem be is kapta, de szerencsére még éppen be tudott szaladni a folyosóra! Reggelente, még ma is hosszasan „meséli”, hogy mit álmodott éjszaka.

Szóval volt dolgunk! Persze, maradhatott volna az oviban még egy évet, csakhogy már nyár végén mindenkinek azzal dicsekedett, hogy ő az „iskolábamenősök” közé fog járni! Az első „iskolanyitogató” foglalkozás után pedig a leendő osztályterem közepén kijelentette, hogy márpedig ő holnap már nem óvodába megy, hanem ide, az iskolába akar jönni!

Igen ám! De ott volt az a pecsételt papír, melyen ez állt:

Tanulási zavar veszélyeztetettség fennáll – több részképesség terület Nevelési Tanácsadóban történő fejlesztése javasolt komplex ellátás keretében.

A súlyos beszédzavara miatt már középsősen is járt logopédiára. Ez bővült ki a fejlesztőfoglalkozással és a fejlesztő tornával. Nagyon szeretett járni. Mindig is szerette, ha csak vele foglalkoztak. De a kötöttséget, az irányítást nehezen viselte. Az elején szépen csinálta a feladatokat, de a közepe felé már elkezdett kifogásokat keresni, végül vitatkozni kezdett. Többször hallottam az előtérben amint kérlelik:  „na még egyszer”, „csak még egyszer csináld meg”.

Mindkettőjüket sajnáltam. Bármennyire is próbálták a fejlesztő pedagógusok játékosan végezni a feladatokat, a gyakorlás lényege mégis csak a többszöri ismétlés volt. És bizony tizedjére ismételni, hogy no-no-no-no, majd ugyanezt a ni-ni-vel, na-ná-val, és a többi magánhangzóval igenis unalmas!

Így kezdtem el gondolkodni, hogyan is segíthetném mindkettőjük munkáját. Először ötleteket gyűjtöttem, tanácsokat kértem, minden szakértőtől, akitől tudtam, óvónéniktől, fejlesztőktől, pszichológustól, tanítónéniktől. Az interneten minden cikket elolvastam amiben gyereknevelésről, fejlesztésről, iskola előkészítésről volt szó.

Találtam is rengeteg ötletet, feladatokat, feladatlapokat. Csakhogy ezek általában csak egy-két részképesség fejlesztésére irányultak. Az pedig, hogy mindent külön-külön gyakoroljuk kivitelezhetetlennek tűnt. Hiszen az óvoda után még nem gyakorolhatunk több órahosszáig! Nem képes rá, és nem is várható el, egy még hat éves sincs gyerkőctől.

Ezért elkezdtem a feladatokat „összeturmixolni”!  A cél a komplexitás volt. Minél rövidebb idő alatt minél több területet érinteni. Volt ami azonnal működőképes volt, és volt ami menet közben formálódott. Amire mindig alapozhattam az a fantáziája volt. Sosem volt feladat, fejlesztés, gyakorlás, csakis varázslat, játék és alkotás! Fontos szempont volt (és maradt is), hogy ne vegyem el teljesen az irányítást. Bak – vagyis született vezéregyéniség – lévén, igenis kell, hogy irányítás, vagy legalábbis választási lehetőség legyen a kezében. ( Ha egy vezető gyerekben elnyomjuk az irányítási hajlamot, felnőttként a zsarnok fog előtörni belőle.)

Minden játék az egyszerűtől indult. Időnként a korosztályához képest banálisan egyszerűnek tűnhet, de ott például az időintervallum megnyújtása, a kitartás került előtérbe. Az időtartamot általában a játék bonyolításával, kiegészítésével értem el. Így a kezdeti tíz perc akár 30 percre is bővült. Játék közben jutalom nem volt, de dicséret minden lépéskor, és ha valami nem sikerült, akkor is  a „majdnem jó” volt a pozitív megerősítés! A játék végén viszont, kihangsúlyozva, hogy az ügyes figyelésért mindig kapott valami apróságot.”

És akkor a sorozat folytatásában jönnek a konkrét játékok.

illusztráció: Alessandra Psacharopulo