Azt hiszem, az egyik legáltalánosabban előforduló témába nyúlok most: mit lehet tenni, ha a két (vagy több) testvér összeveszik, mert ugyanazt a dolgot, játékot akarja.

Szerintem nincs olyan család, ahol ez a probléma ne merülne fel, és nincs az a szülő, aki ne tépte volna már a haját, hogy “De miért pont ugyanaz a játék kell nekik, mikor ott van ezer másik is a szobában?!?”.

Hát szerintem erre a problémára nincs (erre sincs!) egyetemleges megoldás. Sorry, nincs tuti recept.

Azt viszont elmondhatom, nálunk hogyan működik ez, milyen praktikákat, elveket, szabályokat alkalmazok.

Először is fontos leszögeznem: nem várom el a gyerekeimtől, hogy mindig jóban legyenek egymással!

Mindenkinek van nyűgösebb napja, amikor semmi kedve a másikhoz, nincs kedve-ereje mindenféle szabályokat betartani, alkalmazkodni valaki(k)hez, egyszerűen csak egyedül akar lenni. (Khm, ugye vagyunk néhányan így a férjünkkel/feleségünkkel is, csak hát mi felnőttek vagyunk, szocializált lények, nem olyan őszinték, mint a gyerekek, és ezt nem mondjuk ki nyíltan. Pedig mennyi vitát megspórolhatna azzal az ember, ha kedvesen de határozottan kommunikálná ezt az igényét a másik felé!)

Tehát, én tiszteletben tartom a gyerekeim hangulatait, de elvárom, hogy ezt ők is tegyék meg a család többi tagjával szemben is!

Na, de az alap szituáció, hogy ugyanazt a kisautót akarja mindkét fiam, ezért összevesznek.

1. Első körben megpróbálok kimaradni az igazságtevésből, mert úgy gondolom, sokszor ők maguk is meg tudják oldani a helyzetet, amivel mellesleg rengeteg képességüket fejlesztik (problémamegoldás, együttműködés, lemondás, elfogadás, stb.). Azt tapasztalom, hogy ha én vagy egy másik felnőtt is jelen van, egyáltalán nem hajlanak arra, hogy ők ketten közösen találjanak megoldást, inkább mindketten megpróbálnak a felnőtt “kegyeibe férkőzni”, hogy az ő javára döntsön a “bíró”. Ha viszont egyedül vannak a szobában és hallom, hogy összevesznek valamin, mire beérek hozzájuk, sokszor már meg is oldják a nézeteltérést. Ilyenkor mindig nagyon meg szoktam dicsérni őket! 🙂

2. Már hallom is a kérdést, hogy “Oké, de mi van akkor, ha ez nem működik?” Nos, ebben az esetben több dolgot teszek/tehetek.

Először is, az erőszakot nem tartom elfogadhatónak, ezért azt nem engedem, hogy bántsák egymást.  

Minden egyes családtag biztonságban kell, hogy érezze magát otthon, semmilyen testi bántalmazástól nem szabad tartania senki részéről!!

 Ha úgy látom, hogy nagy a sírás, kiabálás, nem lehet értelmesen megbeszélni a problémát, akkor először megnyugtatom őket. Ölbe veszem, megpuszilom, vigasztalom őket, mint ahogy erről már itt írtam korábban. A fiaim álmukból felébresztve is tudják már, hogy “Nyugodtan, higgadtan mindent meg lehet beszélni.” 🙂 Ha megnyugodtak, megpróbálunk valami közös nevezőre jutni, ami mindkettőnek jó. Erről egyébként a 3 egyszerű lépés, hogy megosztásra tanítsd a gyermekedet című cikkben bővebben is olvashattok.

Ott is említettem már, hogy ez borzasztó fárasztó és időigényes, de ha sokat gyakorlja az ember, könnyen készségszintűvé válhat.

3. Most viszont továbbmegyek, mert bizony előfordulhat (mint ahogy nálunk is sokszor előfordult már!), hogy nem működik a rendszer. Ilyenkor bizony a hőn áhított autót elveszem, és egyikük sem játszhat vele. Személy szerint én ezt nem tartom büntetésnek. Egyszerűen csak látják, hogy ha nem jutnak közös nevezőre, ez lesz a következmény. Ami viszont senkinek sem jó. Tehát legközlebb megpróbálnak majd olyan megoldást választani, ami mindkettőjüknek jó.

4. Amikor minden apróságon összevesznek, hiába magyarázok, szeretgetek, és használom fel a praktikáim teljes tárházát, akkor a végén általában szét szoktam választani őket. Mindenki elvonul a lakás/kert egy szegletébe, és ott játszhat kedve szerint, de nem engedem őket egymáshoz, míg el nem párolog belőlük a piszkálódhatnék. Néha ez csak pár perc, de lehet akár több óra is. (Ilyenkor mindig az a jelent jut eszmbe a Szaffiból, amikor Puzzola kiereszti a gőzt Loncsár uram fejéből a rajta lévő csappal 🙂 )

5. És még egy fontos dolog! Én magamról tudom (és a családom is rólam 🙂 ), hogy ha éhes vagyok, azaz alacsony a vércukorszintem, sokkal ingerlékenyebb vagyok, mint egyébként. Ez ugyanígy igaz (lehet) a gyerekeknél is, úgyhogy ha minden ok nélkül hisztisek, verekedősek, akkor adok nekik valamit enni. Hoppá, ne értsétek félre, nem hízásra nevelem a gyerekeimet, ilyenkor gyümölcsről, vagy szőlőcukorról van szó, esetleg arról, hogy előbb állunk neki vacsorázni. (Egyébként szőlőcukor mindig jó, ha van az anyuka táskájában!)

Még rengeteg dolgot lehet taglalni a Testvérháború-testvérbéke témakörben, de arra kérnélek benneteket, írjátok meg, milyen problémát járjunk körbe! Mi az amibe nektek beletörik a bicskátok? Miben lenne szükségetek segítségre, tanácsra?

írta: Hanula Erika