Most egy olyan anyuka gondoltait ismerhetitek meg, akinek sajnálatos módon át kellett élnie a vetélés élményét. 

 Azt hiszem, az olvasás során sokan magukénak érzik majd ezeket a gondolatokat, érzéseket…

 “Nagyon szerettünk volna második gyereket, és tettünk is érte.

 Telt-múlt az idő, és csak nem akart beérkezni…A szexuális együttléteinknek egyre nagyobb súlya lett: már kevésbé az örömteli együttlétről szólt, mint sem arról, hogy „akkor ebből lesz gyerek?! Persze ez az orgazmusok számára is rányomta a bélyegét, hiszen stressz alatt kevésbé vagyok esélyes az orgazmus megélésére is – mint gondolom oly sokan mások is.

Végre ott volt a két csík! Mégis ott legbelül volt egy ici-pici rossz érzésem…

Izgatottan elmondtuk a várva vár hírt a szülőknek, mind boldogok voltak, és mondták, hogy már nem is merték kérdezni, hogy miért késlekedünk a Másodikkal?

Barátoknak nem mondtuk el: amiatt a legbelső ici-pici rossz érzésem miatt.

Elindult a szokásos menet: doki – ultrahang – … de itt abba is maradt: nem volt szívhang. A papír szerint: „élettelen embrió”. Mert az ultrahangos nem nézett a szemembe, nem mutatott empátiát, csak bediktálta az asszisztensnek ezt a két szót, amit felöltözést követően lelet címén a kezembe nyomtak, és csak annyit mondtak: „Szóljon a következőnek!”

Egyszerre voltam sokkos és nem. Tehát az anyai megérzésem arról az ici-pici rossz érzésről valós volt. De mi vaaaaaaaaaaan?! Miért történt ez meg velem? Miért pont velem? Mit csináltam rosszul? Miért érdemlem ezt a büntetést?

Szomorú voltam. Dühös voltam. Kerestem magamban a hibát, azt, amiért büntetnek engem. Nem találtam meg. Értetlen voltam. Gyászoltam.

A doktor azt mondta, hogy ez a legkönnyebb veszteség: ilyenkor, mert ennél később csak rosszabb lehetett volna. A férjem szomorú volt, de ő bízott, hogy úgyis jön Ő, amikor jönnie kell. A nagyszülők is szomorúak voltak, és biztattak, hogy túl leszünk ezen. A gyerekünk, mert nem tudtuk neki nem elmondani, csak úgy szépen, egyszerűen sírt. Egy biológus barátnőm azt mondta: az a csoda, ha minden a helyén van, annyi „hiba” történhet. 

A műtétig nagyon furcsa volt. Azon gondolkodtam például az utcán sétálva, hogy itt megyek a pocakomban van egy nem élő embrió… A gyerekemhez elkezdtem még erősebben kötődni, nagyon sokat csodáltam, simogattam, és még inkább féltettem… A párkapcsolatunk erősebbé vált, a közös gyász miatt.

A műtét nem volt olyan rossz élmény, és sokat segített a gyász feldolgozásában. Úgy éreztem, újra van erőm, tiszta lappal indulok, nem adom fel.

 Azóta több ismerősömtől is hallottam, hogy volt vetélése. Sőt, azok vannak kevesebben a gyerekes ismerőseim közül, akiknek nem. Akkor erről miért nem beszélünk? Olyan sokat segítene másokat meghallgatni, ők hogyan élték ezt meg, mivel biztatták magukat, hogyan tették magukat túl ezen a fájdalmon?

 Persze, a legnagyobb segítség az, amikor végül megérkezik Ő. Megérkezett, hat hónappal később. Köszönöm!”