A testvérek közt felmerülő problémákról, esetleges féltékenységről, arról, hogy hogyan lehet “jótestvéreket” kovácsolni a család aprajából már mi is többször írtunk az oldalunkon. (Itt, itt, és itt, sőt még itt is elolvashatjátok a témába vágó régebbi bejegyzéseinket.)
Mivel mélyen meg vagyunk győződve róla, hogy nem létezik egy üdvözítő megoldás, hanem mindenkinek a saját élethelyzetére, a saját családi temperamentumához kell megtalálni a megfelelő módszereket, úgy döntöttünk, hogy rendhagyó módon próbálunk meg segítséget nyújtani.
Megkérdeztünk néhány gyerekneveléssel foglalkozó bloggert, ők mit válaszolnának a következő kérdésre:
“MIT TESZEL, HOGY MEGELŐZD A TESTVÉRFÉLTÉKENYSÉGET A GYEREKEIDNÉL ILL. MIVEL TUDOD SEGÍTENI, HOGY KÖZELEBB KERÜLJENEK A GYEREKEID EGYMÁSHOZ?”
És íme a válaszok:
Réka az Anyakanyar-tól:
“Nálunk 5 év a korkülönbség a gyerekek között. Én soha nem éreztem igazából a féltékenységet Beni és Rebeka közt. Sokan voltak a közelemben, akik azt gondolták, Benit nagyon megviseli majd a kistesó érkezése, én mindenesetre igyekeztem nem nagyon rágörcsölni a témára. Volt a fiammal egy nagyon szép beszélgetésünk, amikor Beni megkérdezte, hogy mégis hogy lesz ez, hogy fogsz te engem ugyanúgy szeretni? Hirtelen ötlettől vezérelve, teljesen ösztönösen azt találtam ki, hogy ahogy az anyuka pocakja nő, úgy nő a szíve is, és úgy nő a szeretet benne. És hogy ebből az következik, hogy még többet tud kapni ő, mint elsőszülött nagyfiú is, mert a babavárástól ez az érzés az anyukában megsokszorozódik. Azóta már tudom is, hogy ez egészen biztosan így van. Persze nem állítom, hogy nem voltak időnként nehezebb pillanatok, de ezeket sikerült átvészelnünk. Nagyon szeretik egymásként, Beni igazi lovagként irányítja, félti a kishúgát.”
Ági a Srácneveldé-től:
“Kezdettől fogva próbáltuk felkészíteni a kistestvér érkezésére a nagyot, nagyokat. Már a gömbölyödő pocakkal is sokat játszottak, simogatták, beszéltek hozzá. Amint megszületett a baba, bevontuk mindenbe a nagyobbakat is. Együtt fürdettük, pelenkáztuk a kicsit. Amikor éppen szopizott, akkor pedig a nagyobbak is odaültek (ha akartak) az ölembe, még azt is eljátszották, hogy ők is szopiznak. Megkapták a karjukba is a babát, és ahogy ők szeretgették a kicsit, ugyanúgy szeretgettük mi is mindegyiküket. Észrevettük, ha valami nem stimmelt. Egyik fiunk például félrevonult, másik megütötte a kicsit, még az első pár napban. Abban a pillanatban tudtuk, hogy mi a baj, ölbe vettük őket, odabújtak hozzánk, megnyugodtak. Ahogy cseperedett a legkisebb, úgy töltöttek egyre több időt együtt a gyerekek. Többnyire volt valami jó közös játék, kreatívkodás, vagy éppen meseolvasás/vetítés. Persze azért mindig előfordult, hogy konfliktus alakult ki, de gyorsan megtanulták megoldani. Mindig sok időt töltöttünk közösen, sok közös programot szervezünk, így a sok közös élmény is összeköti őket.”
Erika az Értsünk Szót-tól:
“Nem hiszek a kötelező szeretetben, elfogadom, ha éppen ki nem állhatják egymást valamiért; öt perccel később úgyis együtt játszanak, hegyibeszéd nélkül. Igyekszem a lehető legkevesebbet beavatkozni a kapcsolatukba, ha vitájuk is van egymással, próbálom az érzéseiket közvetíteni egymás felé, de nem játszom a döntőbíró szerepét. Szeretem közben hallgatni és figyelni őket, tanulságos.”
Edit az Anyablog-tól:
“Viccesen mondhatnám, hogy – pszichológushoz járok! De ez egyben az igazság is.
Nálunk egy különös, persze nem egyedi eset forog fent. Méghozzá az, hogy mi – a három évvel idősebb bátyámmal – nagyon rossz viszonyban vagyunk, és voltunk gyerekkorunkban is.
A sors fintora, hogy született két gyerkőcöm, három év különbséggel, az idősebb fiú, a fiatalabb lány! Sakk-matt!
A kislányom már 20 hónapos, és egyértelműen látszik, hogy gondok vannak közöttük. És mivel nem tanulhattam meg a szülői mintából, hogy hogyan kell szerető testvéreket nevelni (persze minden vágyam ez), a saját erőmből már kevés vagyok hozzá (abból, amit olvastam, láttam, hallottam), így szakember segítségét kértem, hogy igazi testvérei lehessenek egymásnak.
Persze mindent megpróbálok megtenni, amit csak lehet. Együtt fürödnek, együtt alszunk, a közös játék csak gyenge próbálkozás… Elméletben tudom, hogy mit kell(ene) és hogyan. Mégis a tudatalatti érzések irányítanak, és ezt a bizonytalanságot érzik a gyerekek is, ezért minden visszapattan róluk. Ha majd le tudom magamról hámozni a múltat, akkor érezni fogják, hogy őszintén mondom, amit mondok és teszem, amit teszek. Onnantól fogják ők is azt visszatükrözni, és hiszik el nekem is.”
