Illatszerbolt. Állok a kasszánál a sorban, előttem két lány, alig tizenévesek. Kezükben sminkes dolgok: pirosító, alapozó, szempillafesték, közben beszélgetnek. “…hát igen, ez a pirosító nagyon jól fog jönni.Muszáj lesz holnap kipróbálnom, nem mehetek így a moziba. Nem vagyok elég szép hozzá….”

A fejemben ekkor megszólaltak a vészcsengők, harangok, trombiták: MI VAN?!? “Nem vagyok elég szép?!?” Jobban megnéztem ekkor a lányt: tiszta, ártatlan tekintet, csupa bizakodás az arca, babás husi már nincs rajta, de még nem is igazán nő. Mint egy kipattanni készülő rózsabimbó. Olyan szép! “Mint bármelyik lány az ő korában” jut eszembe. Akkor meg miért jut ilyen blődség az eszébe?!

Elgondolkoztam rajta, hogy való igaz, a média szüntelenül bombáz minket a tökéletes nő imázsával (ami ugye nem is létezik), de nem lenne szabad csak a “gonosz” médiára, a gátlástalan szépségiparra kenni a dolgot. Ha mi magunk nem lennénk vevők a talmi ajánlataira, nem virágozna a Barbie típusú szupernők világa sem.

Mert ugye, mindenki a saját háza táján nézzen először körül, aztán lehet másokra mutogatni.

Tehát, belegondoltam, én mit teszek azért, hogy egy ilyen üde kislány azt gondolja magáról, nem elég szép önmagában a világnak.

Sminkelek. Ami alapjában nem lenne baj, csakhogy az ember könnyen átesik a ló túloldalára. Ha a gyerekeim azt látják, hogy minden nap mássá teszem az arcom, mielőtt kilépnék az utcára, ha azt a példát állítom eléjük, hogy önmagában nem vagyok szép a világnak, meg kell másítanom magamat (kihangsúlyozott szemek, más színűre festett száj vagy szemhéj, stb.), akkor miért is várom el tőlük, hogy olyannak fogadják el és szeressék magukat, amilyenek?! Pedig minden vágyunk az, hogy önmagukat és a világot szerető, elfogadó gyerekeket neveljünk. Akkor miért is küldjük nap, mint nap ezt az üzenetet nekik?

Hm. Jó kérdés. Felidéztem azon kevés nő ismerősöm arcát, aki nem sminkel és mégis szép. Rájöttem, azért szépek, mert sugárzik az arcuk, a szemük. Ők valóban elfogadják és szeretik magukat.

Hangsúlyozom, szerintem a sminkelés jó dolog. Csakhogy, ugyanúgy, mint a tévé esetén is, meg kell találnunk az egyensúlyt. Vannak napok, amikor annyira szét vagyunk esve reggel, hogy szükségét érezzük egy kis sminknek, hogy emberibb kinézetünk legyen (ez nálam most igen aktuális, lévén két órákat alszom éjjelente a bárányhimlős gyerekeim mellett – szóval higgyétek el, tudom, miről beszélek.) A smink jó játék lehet, kísérletezés önmagunkkal, stílusokkal. Lehet a tisztelet jele, ha színházba menet szépen felöltözünk és enyhén kifestjük magunkat.

De a mérleg másik serpenyőjében kellenek olyan napok is, amikor büszkén felvállalva, smink nélkül megyünk ki az utcára. “Tádám, itt vagyok, ilyen vagyok. Nem vagyok tökéletes, de én így is szeretem magam. Elfogadom magam. Tudom, hogy nincs tökéletes, te sem, én sem vagyok az. Akkor miért hazudjunk egymásnak?” Kell, hogy a gyerekein ezt is lássák, ezt az üzenetet is vegyék.

Egy kisgyerek számára minden szülő tökéletes, nincsen megereszkedett fenék és löttyedt kar. Úgy szereti őt, amilyen. Úgy, ahogy talán magunkat is kevesen tudjuk szeretni. Csak később, amikor a külvilág, a média már a befolyása alá vonja, kezdi el az éppen aktuális ideálhoz viszonyítani a szüleit is. De ha addig elég sok kimondott és kimondatlan üzenetet küldtünk neki arról, hogy mindenféle szépítés és megmásítás nélkül is szeretjük és felvállaljuk magunkat, talán képes lesz ellenállni a mindent elsöpörni próbáló média viharának.

Azt gondolhatnánk, ez a smink dolog főleg a lánygyerekekre érvényes. Persze, közvetlenül ők érintettek a dologban, szóval fontos lenne, hogy milyen példával járnak előttük a család női tagjai. Viszont a fiúgyerekeknél és legalább ilyen fontos lenne, hiszen, ha el tudják fogadni a nőket természetes szépségükben, a későbbiekben majd a partnereiket, szerelmeiket is így fogják elfogadni. Nem érzik majd úgy, hogy smink nélkül nem is szép a nő. A nők pedig nem érzik majd szükségét annak, hogy csak sminkben merjenek megjelenni a partnerük előtt, reggel az ágyban meg majd szégyenkeznek a természetes arcuk miatt.

Hm, már megint arra a következtetésre jutottam, hogy rengeteg minden gyerekkorban dől el. Hogy egy jobb, normálisabb világot csak a gyerekeinken keresztül építhetünk.

Viszont ez jó hír, mert nem vagyunk tehetetlenek – a megoldás kulcsa ismét csak a mi kezünkben van! 

Hajrá, szülőtársaim!

írta: Hanula Erika