Nagyon elvenen él bennem egy emlék: még csak egy gyerekem volt, kb. egy éves lehetett és ősszel, verőfényes napsütésben sétáltam vele egy városi parkban. Ült a babakocsiban én meg folyamatosan diskuráltam vele, hogy mi mindent lát körülöttünk. Aztán megláttam egy padon üldögélni egy nőt. Mellette a babakocsiban egy nagyjából a fiammal egyidős kisgyerek kíváncsian nézelődött körbe, az anyuka kezében pedig egy könyv, elmélyülten olvasott. Emlékszem, mennyire meghökkentem, szinte még fel is háborodtam rajta, hogy hogy tehet egy anya olyat, hogy nem foglalkozik a gyerekével.

Azóta jócskán megváltozott a gondolkodásmódom. Először is, ma már nem ítélkeznék ennyire egy pillanat alapján, hiszen csak egy kiragadott momentumot láthattam ennek a családnak az életéből, ki tudja, mi volt a teljes kép. Lehet, hogy az anyuka egyedül nevelte a gyerekét és egész nap ez a tíz perce volt csak egyedül lennie a gondolataival, feltölteni a saját energiatartalékait.

A másik fontos dolog, amire időközben rájöttem, hogy abszolút nem kell a gyerekeim non-stop szórakoztató felelősének lennem. Régen szinte lelkiismeret furdalásom volt, ha üres órákat hagytam a gyerekeimnek és nem használtam ki, hogy együtt töltsük az időnket, a kötődésünket elmélyítsük vagy játékos formában bár, de fejlesszem őket. Aztán a három gyerek és egyéb elfoglaltságok mellett ha akartam, ha nem, lettek ilyen órák. És csodák-csodája, nem lett semmilyen lelki törés az életükben, hogy egyedül kell játszaniuk a szobájukban. Sőt! De nagyon is sőt! Azt vettem észre, hogy kifejezetten élvezik ezeket a kötetlen órákat. Idő-, felnőtt- és előíráskontroll nélkül szárnyalhat a gyerekfantázia. Van, hogy hosszú órákon át játszanak a kártyáikkal, van, hogy kitalált állatokat rajzolgatnak, vagy kunyhót építenek a kanapé párnáiból. Kerti törpét alkotnak műanyag pohárból, tigris elől menekülnek a dzsungelben vagy világtérképet alkotnak legóból. (Nem hiába találtam ki a Kreativitás Dobozát.) De olyan is előfordul, hogy egyszerűen csak bunyóznak egymással – soha, egyetlen komoly sérülést sem okozva egymásnak! (Pont úgy, mint az oroszlánkölykök.) Tudatos szülőnek tartom magam, de biztos vagyok benne, hogy valamelyest átvenném az irányítást, vagy racionalizálnám a játékot. Úgyhogy ilyenkor inkább kivonulok a szobából.

Mióta elkezdődött az iskola, még inkább igényli Bence az ilyen kötetlen játékidőt. Van, hogy egész szombaton pizsamában játszik és látom rajta, hogy nagyon élvezi, hogy ő az ura az idejének.

Persze, lehet azt mondani, hogy minél nagyobb egy gyerek, annál inkább le tudja kötni magát a játékokkal. Ez igaz is, de nem jelenti azt, hogy az egy-két évesek ne igényelnék az ilyenfajta szabad időt. Látom Dávidon, aki most két éves, hogy milyen elmélyülten tud játszani egy-egy lábassal vagy szívószállal. Míg megfőzöm az ebédet elöntözget egy deci vizet pohárból pohárba. (Persze, utána fel kell törölni a padlót, pultot, falat, de az az öt perc takarítás bőven megéri.)

Tudom, hogy sokan (főleg az első gyerekesek) azt mondják, hogy igen-igen, vannak ilyen gyerekek, de az enyém nem olyan, vele folyton foglalkozni kell. Persze, vannak alap temperamentumok, ez igaz, de szerintem minden gyerek igényli ezt fajta elmélyült, magányos játékidőt. Ki többet, ki kevesebbet. Persze, ha azt szokta meg a gyerek, hogy mindig van körülötte egy szórakoztató felnőtt, az nem fog egyik napról a másikra így játszani egyedül. Én mégis próbálkoznék vele, hogy megtanítsam neki, mert ez a kötetlen, szárnyaló kísérletező játék az, amikor valaki először tapasztalhatja meg, milyen az flow-ban lenni. Ha kisgyerek kortól megszokja ezt az állapotot, felnőttként, a munkában, szórakozásban, alkotásban ismerős érzésként fog visszaköszönni. Arról nem is beszélve, hogy az ilyen elmélyült játék vezet majd az iskolai elmélyült tanuláshoz.

És persze ez nem jelenti azt, hogy ne kellene együtt töltött idő is a gyerekekkel! A közös játék, az ölbe bújva meseolvasás, a társasjátékok és az együtt rajzolások mind-mind nagyon fontosak. Csakhogy nem az a fontos, hogy az időnk 100%-át – fél gőzzel – együtt töltsük a gyerekkel, hanem, hogy ha közös játékidő van, azt tényleg egymásra figyelve – teljes gőzzel – tudjuk együtt tölteni. A média, a társadalmi elvárások inkább az előzőt sugallják, amitől aztán az anyukáknak lelkiismeret furdalásuk lesz, hogy nem elég jó anyák. Pedig szerintem az az anya, aki arra is szakít időt, hogy magával foglalkozzon, miközben a gyerekei egyedül játszanak, még lehet a világ legjobb anyukája!

Az a gyerek hat éve ott a parkban, az anyukája mellett üldögélve a babakocsiból valószínűleg elmélyülten tanulmányozta, hogyan hullanak le a sárga levelek a fáról, hogyan szállnak fel és le a madarak, hogyan forog az autók kereke, milyen hangot ad ki a megcsikorduló kavics és egy sor fontos dolgot, ami a minket körülvevő világ megfigyeléséhez fontos. És nem utolsó sorban időközben az anyukája pihenhetett egy kicsit, tölthette a saját elemeit.

írta: Hanula Erika