Egyik szombat délelőtt a három fiam szép nyugisan játszott a nappaliban (szerencsére nálunk ez megszokott kép). Az egyik percben még imádták egymást, a másikban pedig már éktelen kiabálásra lettem figyelmes (igen, sajnos ez is megszokott kép minálunk). A két kicsi valami apró-cseprő dolgon összeveszett, aztán Gergő kijelentette Dávidnak, hogy „nem lesz a barátja”, mire Dávid elkezdett szívszaggatóan zokogni. Utálom ezt a fajta zsarolást, de hát sajnos hazahozzák a suliból-oviból. Szóval Gergőt odahúztam magamhoz és elmagyaráztam neki, hogy Dávid még nem érti, hogy ez csak fenyegetőzés, és a testvére szereti még.  Mert Dávidon meg azt láttam, hogy a világ alappillérei ingadoznak számára, hogy az imádott nagy tesója körön kívül helyezi őt. Erre Gergő dühösen odafordult az öccséhez, és azt mondta neki: „Rendben, a barátom vagy, de ez a viselkedésed most egyáltalán nem tetszik nekem!” (Az egyáltalán-t jól megnyomta, minden mérgét beleadta.)

Szó szerint megálltam a mozdulat közben, ahogy elért hozzám ez a kijelentés, és az futott át az agyamon, hogy hogy tudja egy hat éves kis törpe ilyen jól megfogalmazni mi a gond. Nagyon megölelgettem mindkettőjüket és megdicsértem Gergőt: „Látod, Dávid így már tudja, hogy szereted őt, de nem szabad így viselkednie.”

Eszembe jutott egy előadás, amit F. Várkonyi Zsuzsától hallottam és arról szólt, milyen meghatározó tud lenni, hogy hogyan minősítjük a gyerekünket, milyen szülői sugalmazásokkal látjuk el őket. (Persze ebben az esetben nem a szülőtől, hanem az imádott testvértől kapta Dávid a beszólást, de nagyon szoros köztük a viszony, így biztos vagyok benne, hogy ez is nagy hatással van Dávidra.)

Az előadás során a pszichológusnő azt hangsúlyozta, milyen fontos szerepe van annak, ha állandó jelzőkkel látjuk el a gyerekünket. „Pistike olyan makacs gyerek!”, „Az én gyerekem olyan akaratos, hogy ilyet még nem hordott a hátán a föld.”, „Jolika rettentő válogatós”, stb. Persze, léteznek velünk született jellemvonások, de ezek az állandóan ismételgetett jelzők önbeteljesítő jóslatokként fognak működni. Tehát, ha Pistike folyton azt hallja, hogy ő makacs, akkor meg is akar felelni ennek a képnek, azaz valóban makacs lesz.

Egy jó módja annak, hogy ezt a pecsétet ne nyomjuk rá a gyerekre, ha nem jelzőkkel illetjük, hanem inkább igéket használunk. A makacs vagy helyett például: most makacskodsz.  Lehet, hogy most azt gondolod, ez csak játék a szavakkal, pedig sokkal többről van szó. (Meg egyébként is, veszítenivalód nincs, egy próbát megér.) Ezzel a módszerrel egy rugalmasabb személyiség képét tükrözöd vissza a gyerekednek, nem pedig skatulyába zárod.

El tudjátok képzelni, mekkora kincset ad a szülő a gyerekének, ha megadja neki a szabadságot, hogy másnak is láthassa/elképzelhesse magát? Hogy nem kell megfelelnie a szülő kimondott-kimondatlan elvárásainak? Hogy a szülő azt sugározza neki: „Én ilyennek látlak, de nem ez az egy szem igazság.”

Emiatt fontos, hogy azt mondjam a rosszalkodó gyerekemnek, hogy ez a viselkedés nem elfogadott. Téged szeretlek és elfogadlak, de vannak szabályok, amiket be kell tartanod, és az a viselkedés nem illik bele.

Tudom, leírva ez könnyűnek és egyszerűnek tűnik, de a gyakorlat egészen más. Bizony kicsúszik a szánkon – ó, de milyen sokszor! – hogy ilyen-olyan vagy. De ha már észrevesszük magunkat, az már félsiker. Ha próbálunk törekedni rá, hogy rugalmas személyiségképet mutassunk a gyereknek, már hatalmas dolgot tettünk.

Mindenkinek van rossz napja, amikor csak ostorozza magát, hogy mindent elront, hogy lépten-nyomon skatulyázza a gyerekét. Nyugi, mindenkinek van ilyen. Nekem is. De egy-egy ilyen nap estéjén azzal alszom el, hogy a következő nap új esély arra, hogy jobban csináljam.

írta: Hanula Erika

illusztráció: Angie Stevens