Ahogy azt a cikksorozat első részében már leírtam, a Család ereje című könyvben olvastam arról, mennyire meghatározó mindenki számára a kötődés – vagy annak hiánya. Egészséges keretek közt a szülő ösztönösen kötődik az újszülött babájához, majd az idő múlásával ez a kötelék lazulni kezdhet. Ha pedig bármi oknál fogva megszűnik a szülő-gyerek közti kötődés, akkor – mivel a gyerek pszichéjének a keletkezett kötődési űr elviselhetetlen – keres valaki mást, akihez kötődhet. Kézenfekvő, hogy a környezetében keresgél, azaz a barátai közt. Így alakul ki a kortárs-kötődés, aminek a veszélyeit szintén az előző cikkben részleteztem.

Most viszont arról szeretnek írni, hogy hogyan tartható fent a szülő-gyerek kötődés kezdve a dackorszaktól egészen a kamaszkor végéig, amikor is a “friss felnőtt” gyerekünk már van annyira érett, hogy saját magába kapaszkodjon. Tehát, hogy egész addig fogjuk a kezüket, amíg szükségük van rá.

Nem meglepő, hogy ez a folyamat egészen a kisgyerek korban kezdődik. Akkor még rengeteg a pozitív kapcsolat a gyerekkel,  sok szülő nem tud betelni azzal, hogy csak nézi a gyereke arcát, szemét. Aztán amint egy-két éves lesz a gyerek, megszaporodnak a szülő részéről azok a mondatok, amelyek utasítást, tiltást, kérést tartalmaznak. Szinte csak akkor kerül a szülő a gyerekkel szemtől szembe, ha a gyerek valami rosszat tett. (Egy 1996-os felmérés szerint 11 és 16 hónapos kor között egy átlagos kisgyermek minden kilencedik percben hall egy tiltást!) Ezzel egy időben pedig csökken azon alkalmak száma, amikor azért van együtt a gyerekkel, hogy kimutassa, mennyire örül a létezésének. Hogy a szeméből, az arcából, a testbeszédéből, az egész lényéből az sugározzon, hogy boldog a gyerekének, nagy becsben tartja a kapcsolatukat. Ennyit, és semmi mást. Nem okító célzattal, vagy azért, mert ezzel valamit el akar érni a gyereknél. Pedig ez a kimondatlan energiahullám az, ami táplálja a kötődést. 

Ez pont olyan, mint ahogy a felnőttek esetében is, ha már az egyik fél a kapcsolat elején meghódította a másikat, abbamarad az udvarlás, mivel a viszony már megszilárdult. Elkezdjük magától értetődőnek venni a kapcsolatot. Ti is ismertek ilyen helyzetet, párokat? Ez az elhagyás pedig katasztrofális lehet – mind a párkapcsolatokban, mind a szülő-gyerek viszonylatban. 

Itt szeretném elmesélni egy személyes tapasztalatomat. Amikor a könyvben ehhez a részhez értem röstelkedve ismertem be magam előtt, hogy bizony az én kommunikációm nagy része is a gyerekekkel vészesen arról kezdett el szólni, hogy pakold el-csináld meg-hányszor mondtam már-rakd el-tedd be-hozd ide-miért nem pakoltad még el-százszor kell szólnom?! Ekkor egy kicsit megijedtem, mert tudatosan nyilván nem ezt akartam, mégis tyúklépésekben az ilyenfajta kommunikáció elhatalmasodása felé haladtam. Így aztán elhatároztam, hogy változtatok a magatartásomon és nagyon tudatosan figyeltem rá, hogy többségben legyen az olyasfajta kommunikáció, amivel azt sugallom a gyerekeimnek, hogy mindenekfelett szeretem őket és örömmel tölt el maga a létezésük. Spontán ölelések, napi sokszor kimondott “szeretlek”-ek, összebújások, összekacsintások, látványosan félrerakott munka azért, hogy együtt legyek velük. És tudjátok mi történt? Pár nap (!) után azt vettem észre, hogy olyanok a fiúk, mint a kezesbárányok! Első szóra (!) jönnek segíteni és teszik a dolgukat. Egyszerűen látványosan próbálják viszonozni a kedvességemet. Hát soha rosszabb mellékhatást! (:

De most vissza ahhoz, hogy tudjuk szorosan tartani a szülő-gyerek köteléket. Szóval a fentieken kívül a megértő figyelem az, ami nagyon fontos. Hogy nem csak akkor figyelünk a gyerekünkre, amikor nekünk épp megfelelő az időpont -pl. suliból hazaérkezve-, hanem akkor is, amikor a gyerekünk úgy gondolja, neki megfelelő az időpont – akár éjjel 11-kor is, amikor a szülő már hulla fáradt. Ha pedig mesél valamit a gyerek, akkor figyelmesen meghallgatjuk, kritika és minősítés nélkül. Nem kioktatása, jó tanácsra van szüksége a gyereknek, hanem egyszerűen értő fülekre.

Aztán ott van az önállósodás, a saját akarat kimutatása. Amikor a gyerkőc négy éves még tündér, édes, szófogadó. Tizenegy-két évesen meg dacos, akaratos esetleg felesel. Ha ilyenkor erőből próbálunk meg reagálni, büntetéssel, szidalmazással, megvonásokkal próbáljuk meg kezelni a helyzetet, akkor lehet, hogy ideiglenesen eredményt érünk el, de a köztünk lévő kötelék kezd meginogni. És minél jobban feszítjük a húrt, annál valószínűbb, hogy a kötelék el is fog pattanni, és a kötődés más célpontot fog keresni – és rövid időn belül találni is. Pedig a kapcsolatot óvni, vigyázni kell.

Egy idő után a gyereknek meglesz a saját élettere, elfoglaltságai, kedvelt tevékenységei. Kezdi kialakítani a saját egyéniségét – ez az önállósodás útja. Ezt viszont nem szabad erőből letörni.

Egy konkrét példa a kisgyerekkorból: ha a gyerek teljesen belefelejtkezik a játékba, nem fogja meghallani, ha tízszer szólunk is neki, hogy kész a vacsora. Ez frusztráló mind a szülőnek, mind a gyereknek. Ehelyett eredményesebb, ha odamegyünk hozzá, megérintjük, a szemébe nézünk (azaz felvesszük a kapcsolatot) és megkérdezzük: “Mit játszol? De jó lego várat építettél. Nekem nagyon tetszik, szívesen beköltöznék. Lehet, hogy ez neked most nem tetszik, de ideje asztalhoz ülnöd.” Ezt a módszert is teszteltem, és tényleg működik!!

Ugyanez a mechanizmus igaz a kamaszkorban is, azaz először vegyük fel velük a kapcsolatot, a szemkontaktust, szeretettel forduljunk feléjük, majd ebben az összekapcsolódott állapotban beszéljük meg, hogy milyen szabályokat szeretnénk felállítani (pl. esti kimaradás, ottalvós buli, stb).

Egyébként a könyvben a fejezet címe, hogy “Legyünk együtt gyermekeinkkel” – szerintem ez mindent elárul. Lehet, hogy sokkal kevésbé fárasztó, ha a gyerek a barátaival van, hiszen nem szívja a szülő erejét, energiáját, idejét, de hosszútávon ez nagyon csúnyán vissza tud ütni. Mondjuk a szerzőpáros az én ízlésemnek kicsit konzervatívan azt mondja, hogy a gyerekeknek mindenekfelett felnőtt kapcsolatokra van szükségük, barátokra pedig csak akkor, amikor már elég érettek erre, szerintem a barátság igenis nagyon fontos. Bár én szeretem, ha nekem is van kapcsolatom a gyerekem barátaival, tudunk egy asztalnál enni, beszélgetni, nevetgélni. Nagyon remélem, hogy ezt a későbbiekben is meg fogom tudni tartani. Az biztos, hogy tudatosan nagyon fogok rá figyelni. Hiszen, ahogy a könyv is állítja, ha a gyerek elsődleges kötődési szükségleteit a szülő kielégíti, akkor nem fog a kortársak kötődésétől függni, nem fogja a személyiségét torzan befolyásolni a mindenkori baráti társaság.

Fontos, hogy olyat tudjunk nyújtani a gyerekünknek, amiben fogózkodót talál, amibe akkor is belekapaszkodhat, ha fizikailag nem vagyunk a közelében. Ha olyan a kapcsolat köztünk, amiben gesztusokkal, szavakkal, jelképekkel, tettekkel azt hozzuk a gyerek tudomására, hogy szeretjük és elfogadjuk, a jelenlétünkben önmaga lehet és már a puszta létezése is örömmel tölt el bennünket, akkor ez olyan erős vár számára, amiben bármikor menedéket talál. Ezt a “konkurencia”, a kortársak soha nem tudják megadni neki. Ennek az érzésnek viszont jóban-rosszban ki kell tartania, nem csak akkor, ha szófogadó a gyerek, vagy ha úgy cselekszik, ami a kedvünkre van. Hibákat követhet el, a tetteit tarthatjuk elfogadhatatlannak, őt magát viszont soha ne taszítsuk el – a legenyhébb formában sem!

Legyünk a gyerekünk iránytűje! Minél kisebb egy gyerek, annál kevésbé érti a körülötte lévő világot. Eleinte a  szülők olyan szépen elmagyarázzák nekik, hogyan is működik a minket körülvevő világ, aztán ez kezd elmaradozni. Pedig ahogy nyiladozik a nagyobbacska gyerek értelme, úgy merülnek fel sokkal bonyolultabb és mélyebb kérdések. Mi van a halál után? Miért vannak háborúk? Mi az a szex? Miért születtünk erre a földre? Miért ennyire fásultak a felnőttek? stb. Persze sokszor kényelmetlen ezekre a kérdésekre válaszolni, de fontos megérteni, hogy ha nem a szüleitől kapja meg a gyerek a válaszokat, akkor máshol fogja keresni őket! Én személy szerint végképp nem szeretném, hogy ezekre a személyiséget olyannyira befolyásoló kérdésekre a kortársaitól kapják meg a gyerekeim a válaszokat! Tehát teremtsünk alkalmat a beszélgetésekre! És ne hagyjuk abba az iránymutatást az évek előrehaladtával sem! Az olyan útmutatásoktól kezdve, hogy “Ma ezt meg ezt fogom csinálni….”, “Hadd mutassam meg, ez hogy működik…”, “Ma estére azt találtam ki, mit szólsz…..” egészen az identitásuk és jelentőségük orientálásig, úgy mint “Megvan benned a tehetség ahhoz, hogy ezt vagy azt tedd…”, “nagyon eredeti a gondolkodásod…”, “Olyan különlegesen csinálod…” lássuk el őket iránymutatásokkal. A kulcs itt is a metakommunikáció, hogy csillogjon a szülő szeme és melegséggel, elismeréssel legyen tele a hangja.

Szülőként az a hatalmas felelősségünk, hogy a gyerekünk és köztünk megszülető kötődést intenzíven és tudatosan ápoljuk, és ne engedjük, hogy a kötelék másik vége a mi kezünkből a kortársakéba csússzon át. A jó hír, hogy még akkor is, ha ez már megtörtént, vissza lehet hódítani a gyerekünket! Persze piszok nehéz munkával és még több türelemmel, de a dolog nincs elveszve! A cikksorozat következő részében erről fogok írni.

írta: Hanula Erika

illusztráció: Valeria Hernan