Olvastam egy könyvet, ami igen nagy hatással volt rám. Nem mondom, hogy minden szavával egyetértek, de vannak olyan dolgok, amelyeket teljesen más megvilágításban mutat be a szerzőpáros, mint amit eddig gondoltam egy témáról. Ilyen például az is, hogy nem szükségszerű elveszítenünk a meghitt, jó kapcsolatot a gyerekünkkel, ha tinédzserkorba lép. Hogy nem kell feltétlen úgy alakulnia, hogy amit a barátai mondanak az menő, az elfogadható, amit meg a szülők az ódivatú és ciki. Igenis, megmaradhat a szoros kapcsolat, a kötődés a kamasz gyerekünkkel. Nagy megkönnyebbülés volt olvasnom a könyvet így, még pár évvel a gyerekeim kamaszodása előtt.

Szeretném a könyv egy-egy részletét összefoglalni nektek kiegészítve a saját véleményemmel és tapasztalataimmal. Persze, ha valakinek felkeltette a figyelmét, olvassa el az egész könyvet, biztos vagyok benne, hogy csak javára válik: Dr Gordon Neufeld és Dr. Máté Gábor: A család ereje.

A két pszichológus arról ír, hogy minden ember legalapvetőbb szükséglete a kötődés. Ez az, ami – vagy aminek a hiánya- minden cselekedetünk mozgatórugója. Amikor egy kisbaba a világra jön mindent megtesz azért, hogy a szüleihez, elsősorban az édesanyjához kötődjön. Ezért mosolyog vissza az ismerős arcra, ezért igényli a bőrkontaktust, ezért bájos és “ennivaló”. Ezt ösztönösen hozzuk magunkkal csecsemőként. És ösztönösen tudjuk édesanyaként, hogy ezekre a felkérésekre válaszoljunk, kisbabánk kötődési igényeit kielégítsük.

A gond akkor van, amikor már nagyobb lesz a gyerek, előbújik a saját akarata (ami ugye sokszor ellenkezik a szülő akaratával), esetleg pimasz, akaratos, hisztis, dacos, stb. Ekkor már nem olyan egyszerű őszintén, szívből, önzetlenül csak a színtiszta szeretetet mutatni felé. Ekkor jön a szülő a retorziókkal, a  büntetéssel, stb. és lazul meg a kötelék. Arról nem is beszélve, hogy adódhat olyan élethelyzet, amikor a szülő azért távolodik el a gyerekétől -akár ideiglenesen is- mert sokat kell dolgoznia, mert beteg, mert a saját testi/lelki problémáival van elfoglalva, mert fáradt, stb, Az eredmény szempontjából lényegtelen is, hogy miért, de ha meglazul a kötelék szülő és gyerek között, akkor kezdenek el félrecsúszni a dolgok.

A legfontosabb mindenki számára a kötődés. A legelviselhetetlenebb pedig a kötődés hiánya. Ha ilyen kötődési űrt érez meg a gyerek, automatikusan elkezd keresni valakit, bárkit, akihez kötődhet. És mivel manapság már nem élünk sokgenerációs családokban, sem pedig összetartó közösségekben (falvakban, törzsekben), a legkézenfekvőbb dolog, hogy olyan valaki felé fordul a gyerek, akit a közelében talál: azaz a kortársakat. A baj csak az, hogy egy kamasz, akihez kötődni szándékozik a gyerekünk, ugyanúgy éretlen még, mint ő maga. Vak vezet világtalant. Ráadásul, amíg egy felnőtt, a szülő képes a feltétel nélküli szeretetre, a saját igényeit háttérbe tudja szorítani a gyerek igényei miatt, addig ezt egy éretlen kortárs nem fogja megtenni. Azaz a barátságért, a kötődésért nap, mint nap meg kell “harcolnia” a gyereknek, hiszen sohasem lehet biztos benne, hogy holnap ugyanúgy kötődik majd hozzá a kortársa, mint ma. Ez a munka pedig hatalmas energiákat emészt fel.

A könyv leírja a kötődés hat módját. Ezek a típusok nem csak a kisgyermek és szülője közt létezhetnek, hanem ugyanúgy kortársak közt is. Döbbenetes volt látnom, hogy a saját környezetemben néhány kamasz, sőt akár kisebb gyerek is mennyire “hozza a papírformát”, azaz szinte szó szerint azt teszik, amit és ahogy a könyv írja. Nézzétek csak:

1. Kötődés az érzékek révén 

Ilyenkor a gyerek a fizikai közelséget igényli, a bőrkontaktust, az édesanya illatát, melegét, hangját, érintését. Egészséges szülő-gyerek kötődés ezzel kezdődik csecsemőkorban, de a fizikai kötődés iránti vágy később sem szűnik meg! Még egy felnőtt ember is úgy tud odabújni az édesanyjához, hogy annak az illata boldogsággal, melegséggel tölti el.

Amikor kortárskötődésről beszélünk -azaz amikor a gyerek elvesztette a szüleivel a kötődést és ezt az űrt a barátaival próbálja pótolni-, akkor a fizikai kötődés iránti vágy úgy valósul meg, hogy a haverok állandóan együtt lógnak. Még ha nem is beszélnek semmi értelmesről, ha nincs is semmi konkrét célja az együttlétnek, egyszerűen csak az ösztöneiket követik, hogy hallják, lássák, érzékeljék egymást. Ugye ti is láttatok már ilyet?

2. Kötődés a hasonlóság révén

Szülő-gyerek kötődés esetén: mindenki tudja, hogy a tipegő kisgyerekek mindenben hasonlítani szeretnének anyára, apára. Ugyanúgy főz a gyerekkonyhában, mint anya, szerel, mint apa, sőt a beszédmodort, a szóhasználatot is utánozza. (Amiből persze egy csomó bájos és vicces helyzet alakul, amit a családi legendáriumok szerencsére megőriznek.)

Kortárskötődés esetén: a gyerekek egymás beszédstílusát, viselkedését, megjelenését, ízlését, stb. utánozzák. Hasonlítani akarnak egymásra, hogy kifejezzék a kötődésüket. Csakhogy ezáltal pont az egyéniségüket, az egyszeri és megismételhetetlen személyiségüket vesztik el.

3. Birtoklás és lojalitás

Szülő-gyerek kötődés esetén: egy totyogó kisgyermek, ha szeret valakit és kötődik hozzá, azt hiszi, birtokolja is. Ismerős az, amikor a kisgyerek féltékennyé válik, ha az anyukája más kisbabát vesz fel és szeretget? Ezzel a birtoklási vággyal együtt jár a lojalitás, azaz akihez kötődünk annak engedelmeskedünk is. Ezért van az, hogy egy kisgyerek engedelmeskedik annak a minősítésnek, hogy “az én gyerekem olyan ügyes“, de annak is, hogy “az én gyerekem olyan hisztis“! Annyira hajtja a kötődés, a lojalitás, hogy bármilyen kimondott vagy kimondatlan “címkének” megfelel, csak a kötődés el ne vesszen. (Ügyeljünk hát a szavainkra!)

Kortárskötődés esetén: “A kortársorientált gyerekek ugyanilyen féltékenyen igyekeznek birtokolni egymást és védekeznek a veszteség ellen. A birtoklási vágyból fakadó konfliktusok veszélyesek, kegyetlenek, gonoszak és igen hevesek lehetnek. A ki kinek a legjobb barátja? élet-halál kérdésnek tűnik sok kamasz számára, főleg a lányok körében.”

4. Kötődés a jelentősség érzésének révén

Szülő-gyerek kötődés esetén: más szavakkal megfogalmazva, fontos számunkra hogy érezzük, számítunk valakinek. Egy kisgyerek olyan őszintén és lelkesen vágyik a dicsérő szóra, az elismerésre, a helyeslésre! Szinte élteti őket egy-egy őszinte mosoly vagy biztatás. De fontos tudnunk, hogy a gyereknek ez az igénye sem múlik el a kor előrehaladtával, legfeljebb nem kéri olyan naivan és kitárulkozóan. De egy kamasz ugyanúgy vágyik erre a szüleitől. És ha ott nem kapja meg, hát majd keresi másutt.

Kortárskötődés esetén: tehát lehet, hogy ezt a fajta elismerés, a fontosság érzését a kortársaknál fogja keresni. Ha viszont ott is elutasításra talál, ha egy kedvesnek mondott barátról vagy barátnőről kiderül, hogy az illető háta mögött kibeszéli őt (ó, hányszor előfordul ilyen!), akkor egy érzékenyebb gyerek könnyen összetörhet, de legalábbis mély sebeket kap. Egy szülő kevésbé valószínű, hogy ily módon rendszeresen megbántaná a gyerekét, az ingatag gyerekkapcsolatokban viszont sokszor előfordulhat. Hiszen a gyerekek még éretlenek ahhoz, hogy tetteiknek az ilyenfajta következményeit felmérjék.

5. Kötődés az érzelmek révén

Szülő-gyerek kötődés esetén: “Az a gyermek, aki megéli az érzelmi intimitást a szülővel, sokkal nagyobb fizikai távolságot képes elviselni ettől a szülőtől, ugyanakkor mégis közel érzi magához. A gyermek a szerető és szeretett szülő képét az elméjében hordozza, és ebből merít támogatást, vigaszt.”

Kortárskötődés esetén: ez az egyik legmélyebb kötődési forma, ugyanis ha az ember megnyitja a szívét valakinek, akkor azzal azt kockáztatja, hogy össze is törhetik. Ha a gyerekek egymás közt az érzelmek révén próbálnak meg kötődni, és valaki nem azt kapja viszonzásul, amit szertne, az olyan mély sebet ejthet rajta, amit nem biztos, hogy képes elviselni. Túl nagy lehet a csalódás. És ha nincs meg a kötődés a szülővel sem, akkor olyan tátongó kötődési űr keletkezhet, ami katasztrofális eredményeket hozhat (ne feledjétek, a könyvet gyakorló pszichológusok írták, akik a gyerekkori öngyilkossági próbálkozásoktól a függőségig mindenféle borzasztó dologgal találkoztak).

6. Kötődés a megismerés, az ismertté válás útján

Szülő-gyerek kötődés esetén: egy gyerek szívesen oszt meg titkokat azzal, akihez kötődik, hisz ezzel is elmélyíti a kapcsolatot. Azok a gyerekek, akik elsősorban a szüleikhez kötődnek, nem szívesen titkolnak el előlük semmit, mert akkor ők maguk vernének éket a kapcsolatba és távolodnának el a szüleiktől.

Kortárskötődés esetén: Hány meg hány olyan kamaszlányos sugdolózást láttunk már, amikor mély titkokat beszélnek meg a kamaszok egymással. A veszély viszont itt is a sebezhetőség, hiszen feltárulkozni mások előtt és vállalni az ember minden gyarlóságát hatalmas bizalmat jelent. Egy éretlen tinédzser viszont nem biztos, hogy tisztában van ennek a bizalomnak a súlyával és egy elejtett megjegyzés, egy kikotyogott titkocska hatalmas érzelmi összeomlást válthat ki.

Tehát láthatjuk, hogy a kulcs abban rejlik, hogy az egészségesen induló szülő-gyerek kötődést nem szabad elveszítenünk, nem szabad hagynunk, hogy a barátok, a kortársak vegyék át ezt a szerepünket. De hogyan lehet ezt elérni?

Mivel a cikk már így is elég hosszúra sikerült, ezt egy külön írásban szeretném kifejteni. De nyugalom, van rá mód, sőt nem is ördöngösség a megvalósítása. Ha kíváncsi vagy a hogyanra, kattints a cikk folytatására. 

írta: Hanula Erika

illusztráció: Pernille