Mostanában egyre többször megkérdezik tőlem “Erika, de mondd csak, néha te is elveszíted a türelmedet? És szoktál kiabálni is a gyerekekkel?”

Nos a válaszom, hogy igen. Nem vagyok rá büszke, de ettől még nem fogok hazudni se annak, aki megkérdezi, se magamnak. Persze, hogy vannak olyan helyzetek, amikor én is fáradt vagyok, kimerült, szétszórt, frusztrált, és ilyenkor alacsonyabban van az ingerküszöböm. És van olyan is, amikor a gyerek fáradt, ingerült, van valami baja és hozzá kell dupla annyi türelem – ami nincs meg mindig bennem. És hiába tudom, hogy nem jó megoldás kiabálni a gyerekkel, néha bizony megesik. De azt gondolom, ha ez hiteles és őszinte reakció részemről, akkor nincs olyan nagy baj. Főleg, hogy miután lecsillapodnak a kedélyek mindig megölelgetem, megszeretgetem a gyerekeimet (testi kontaktus) és elmagyarázom az ő szintjükön (verbális kontaktus), hogy nagyon szeretem őket, de ezért meg ezért kiabáltam velük. Ami részemről sem volt jó megoldás, sajnálom, legközelebb megpróbálok nem kiabálni de legyenek szívesek ők is megtenni mindent, hogy ne boruljon ki a bili. Puszi-puszi-ölelés.

Azt gondolom, azért nem olyan nagy baj ez, mert így a gyerek szerető körülmények között (!) megtapasztal egy olyan élményt, ami teljesen emberi: az érzelmek, a düh, a frusztráció kezelését. Látja, hogy ez nem a jó megoldás (mármint a kiabálás), de attól még létezik, emberek néhanapján használják. És azt is megtanulja, hogy nem baj, ha ilyet csinál az ember, mert a végén ott a “tanulság”, az ember bevallja, hogy ez hiba volt, hülyeség és kimondja, hogy legközelebb megpróbál jobb megoldást keresni. Nem bűn a hibázás, hanem a fejlődés a jobbá válás iránymutatója.

Szerintem borzasztó fontos, hogy hagyjunk sok mindent megtapasztalni a gyereknek, tetteket, érzelmeket egyaránt (amíg az a saját vagy mások testi épségét nem fenyegeti), hagyjuk, hogy belemenjen, megélje ezeket az érzelmeket, majd ne büntessük érte, hanem adjunk példát, hogy ha ez a viselkedés nem helyes, akkor helyette mit és hogy tegyen.

Nem szeretem leszidni a gyereket azért, mert helytelenül viselkedik egy-egy helyzetben (pl. kiveszi a kistesó kezéből a játékot), hiszen nekem sem lenne jó, hogy ha úgy alakul, hogy kiabálok a gyerekekkel, leszidnának. Ezzel csak tovább növelné bennem a már meglévő frusztrációmat. Inkább szeretetteljesen megpróbálom elmagyarázni a gyereknek a tettei következményét és alternatívát ajánlani neki, ami elfogadható és célravezető is egyben.

Szerintem az a szülő aki azt mondja, hogy nem kiabál néha a gyerekével, hazudik. Mindegy, hogy pszichológus, gyerekjogi szaktekintély vagy blogger – alapvetően emberek vagyunk, emberi tulajdonságokkal. A lényeg nem abban van, hogy elveszítem-e néha a türelmemet, hanem abban, mit tanítok a gyereknek azáltal, ahogy a helyzetet kezelem. Bocsánatot tudok-e kérni utána, tudok-e alternatívát mutatni, hogy mit kéne tenni legközelebb és valóban törekszem-e rá, hogy következőleg másként tegyek. Látja-e hogy én is próbálok-e fejlődni.

Amikor ezt válaszolom azoknak, akik megkérdezik, néha én is kiborulok-e, látom a szemükben a megkönnyebbülést, és szinte olvasni lehet a gondolataikban “De jó, akkor nem csak én borulok ki néha.” Igen, kedves olvasó, nem vagy ezzel egyedül. Ne legyen lelkiismeret furdalásod, hogy ha néhanapján nálad is kiborul a bili. Manapság nem szokás ezt megmutatni, a FB és internet korában mindenki a legelőnyösebb arcát próbálja meg mutatni, hogy a család vidám-boldog-kiegyensúlyozott, a gyerekek mindig mosolyognak és szót fogadnak. Csakhogy ez egy hazug álca. Mindannyian emberek vagyunk jó és rossz tulajdonságokkal, jó és rossz napokkal egyaránt.

Mindannyian.

Te is és én is.

És ez így van rendjén.

írta: Hanula Erika