mitől vagyok kiegyensúlyozottA napokban egy kedves ismerősöm azt mondta, hogy nem látott még ilyen kiegyensúlyozott négygyerekes anyát, mint én. Sokat gondolkoztam rajta, vajon mitől vagyok én kiegyensúlyozott. Nem érzem különlegesnek magamat, a nap nekem is 24 órából áll, nincsen napi szintű segítségem a gyerekek körül vagy a háztartásban, a férjem sokat dolgozik és bizony gyakran előfordul, hogy csak akkor ér haza, amikor a gyerekek már ágyban vannak. És mégis, a legtöbbször azt a visszajelzést kapom, hogy milyen nyugodt és kiegyensúlyozott vagyok.

Mitől van ez?

Nem hiszem, hogy tudok olyan titkot mondani, amit ha felhasználsz neked is egycsapásra kerek lesz az életed. De azt elmondhatom, én hogyan élek, milyen “gondolatmenet mentén” sikerül derűsnek maradnom. Ha gondolod, próbáld ki te is, aztán meglátod, nálad mi lesz a következménye. Én példát, utat mutathatok, de a változáshoz neked kell megjárnod az utat.

Azt hiszem, az egész dolog nyitja az, hogy tudom, minden fejben dől el. A dolgok menetét nem tudom megváltoztatni, de a hozzáállásomat igen. Én pedig megpróbálok eszerint élni a legkisebb hétköznapi dolgokban is. 

Hogy ez a gyakorlatban hogy néz ki?

Sokszor látok olyan cikket, vagy hallok egy ismerőst arról panaszkodni, hogy milyen szörnyű ez a dackorszak, csontig rágja a gyerek az anyját, vagy épp milyen elviselhetetlenek a tinédzserek, egyszerre beteg az összes gyerek, stb. Nem értem, miért jó amiatt panaszkodni, mert a természet egyszerűen csak teszi a dolgát. Igen, kétévesen dacolnak a gyerekek, hiszen rájönnek, hogy tetteikkel hatással vannak a környezetükre és tanulják, mit hogyan és meddig tudnak megtenni. Ez a dolguk. Nem mondom, hogy ezt szülőként egyszerű végigasszisztálni, de akár bosszankodom akár elfogadom, a gyerek így is úgy is “dackorszakozik”. Akkor inkább elfogadom, hogy most ez van. Majd elmúlik, ő megtanulja belőle, amit kell, én meg elfogadom, elviselem, hogy most ilyen.

Ugyanez igaz a kamaszkorra. Akár panaszkodom, morgolódom, idegeskedem rajta, hogy hogy megváltozott az én édes-tündér kicsi gyerekem, akár nem, ő akkor is megváltozik. Ez a dolga. Így tud leszakadni rólam és teljes, szuverén egyéniséggé válni. Akkor már inkább elfogadom, hogy ez a természet rendje és nem próbálok meg harcolni ellene.

Azért eszik maszatosan az egyéves, mert még tanulja ezt a cselekvést. Nem panaszkodom, bosszankodom miatta, elfogadom, és inkább megpróbálom jól bevésni az emlékezetembe milyen bájos, amikor fülig tejfölös. Majd ha kamasz lesz és alig látom itthon úgyis ehhez a képhez nyúlok vissza. (Érdekes, akkor meg épp a kamaszkori sajátosságok szokták bosszantani a szülőket, és nosztalgikusan gondolnak vissza a tündibündi kisgyerekkorra. Az idő meg valahogy elmossa, hogy akkor is voltak nehézségek, és akkor azok miatt bosszankodtak.)

Nem volna egyszerűbb mindig az adott életkor szépségeire koncentrálni, a nehézségeit pedig egyszerűen elfogadni, mint az érem másik felét?

Én nem túlélni akarom gyereknevelés egyes korszakait, hanem kiélvezni az utolsó cseppig, mert MINDIG van benne élvezni való 🙂

Szinte minden olyan hétköznapi helyzetre, amin bosszankodni szoktak a szülők tudok mondani egy jó dolgot is, amire érdemesebb lenne koncentrálni.

Beteg a gyerek és állandóan rajtad csimpaszkodik? Örülj neki, hogy otthon beteg és nem kórházban, ahol esetleg nem lehetnél mellette.

Kiderül, hogy ételallergiája van? Lehet, hogy ez egy jó alkalom arra, hogy megvizsgáld, vajon nem érdemes-e megreformálni az egész család étkezési szokásait.

Rosszalkodik a suliban/oviban? Valószínűleg valami problémára hívja így fel a figyelmet és te még most, ebben a fázisban tudsz neki segíteni, nem kell drasztikusabb (testi tüneteket produkáló) módszerekhez folyamodnia.

Azt javaslom, ha azon kapod magad, hogy morcos vagy, panaszkodsz, állj meg egy pillanatra és nézd meg, mi van az érem másik felén.

Biztos vagyok benne, hogy az én kiegyensúlyozottságom egyik oka ez a látásmód. Viszont van még pár dolog, ami teljessé teszi a képet.

Az egyik az, hogy van egy mindenben támogató, szerető társam. Az, hogy ő ilyen nem csak az ő érdeme, hanem az enyém is annyiban, hogy én is így viseltetek vele szemben. Szeretem és tisztelem. És ez a második dolog legalább olyan fontos, mint az első (bár manapság nem olyan divatos). Tudom, hogy csak azt kapom tőle, amit én is adok neki – ez pedig minden kapcsolatra igaz.

Egy másik faktor a munkám, a weboldalaim. A Csupa Szívvel és a Minden Megtanulhatóval is olyan dolgokkal foglalkozom, ami pozitív energiákat áramoltat. Megpróbálok segíteni másoknak azzal a tudással, tapasztalattal, amim van, és ezt hatványozottan kapom vissza az életben. Mélyen hiszek benne, hogy a világ azt tükrözi vissza, amit kisugárzok. Ezért is fontos, borzasztóan fontos, hogy milyen példát látnak a gyerekeink tőlünk!

Aztán sokat számít az, hogy nem nézek tévét. Természetesen követem a világ eseményeit, de én döntöm el, milyen hírforrásból merítkezem, mennyit és hogyan fogadok be. Olyan weboldalakat, újságokat, műsorokat követek, amelyek feltöltenek, energetizálnak. Nem negédes, “idézetes” oldalakat, nem is innen-onnan összeollózott cikkek gyűjteményét, hanem olyanokat, amelyek valódi tartalmat, valódi értékeket közvetítenek. Amelyek számomra hitelesek. .

És végül hozzátartozik a kiegyensúlyozottságomhoz az is, hogy saját magamra is odafigyelek. Nem vagyok hajlandó a sor legvégére tenni a saját igényeimet. Ez azt jelenti, hogy minden nap olvasok (nekem ez olyan elengedhetetlen, mint a fogmosás), és igen, néha úgy, hogy a konyha olyan, mintha bomba robbant volna. Nem baj, a rendrakás megvár, nekem meg most van szükségem egy kis feltöltődésre. Járok fodrászhoz, kozmetikushoz és ha ruhát veszek, akkor az nem úgy néz ki, hogy veszek öt-hat darabot a gyerekeknek magamnak meg nagy lelkiismeretfurdalások közepette túrok valamit. Nem! Én is megérdemlem, én is egyenjogú tagja vagyok a családnak! Nem akarok önfeláldozni, nem akarok mártírkodni, jól akarom érezni magamat a bőrömben – egyébként ebből profitál a legtöbbet a család is. Fontosnak tartom, hogy ezt a példát is magukkal vigyék a gyerekek: hogy mindenki igénye ugyanúgy számít a családban!

Nem mondom, hogy nekem nincsenek rossz napjaim. Nem mondom, hogy mindig sikerül az élet napos oldalán maradnom. De elfogadom ezt is, ez is normális, nem küzdök ellene. Sőt, arra is figyelek, hogy elfogadjam, néha  gyerekeim vagy a férjem is rossz lábbal kelnek. Ezt is elfogadom, ilyenkor nem hadakozom velük.

Szeretném még egyszer hangsúlyozni, nem vagyok különleges. Ha nekem sikerül derűsnek és kiegyensúlyozottnak lennem, neked is sikerülhet!

írta: Hanula Erika