A gyereknevelésben folyton minden változik. Mire egy napirend beáll, máris jön egy újabb élethelyzet, ami borítja a szépen felépített megoldási struktúrát. Alig múlik el a dackorszak jönnek az ovis, majd sulis élethelyzetek, a kamaszkor, barátok, barátnők, szerelmi ügyek, felvételi, satöbbi, satöbbi. Van egy dolog, ami viszont biztosan lépten nyomon előfordul tekintet nélkül a gyerek életkorára: konfliktusok, megoldandó élethelyzetek mindig is lesznek.

A szülők, főleg az anyák, meg arra vannak kalibrálva, hogy segítsenek megoldani ezeket a problémákat illetve hogy megtanítsák a gyerekeiknek, hogyan tudják egy idő után ők maguk megoldani szülői segítség nélkül. Ez a folyamat sokféleképpen történhet a szülő vérmérsékletétől, intelligenciájától meg türelmétől függően. (Elmagyaráz, felpofoz, megmutat, érvel, kioktat, leteremt, stb.) Érdekes viszont, hogy akármelyik megoldási folyamatot is nézzük az esetek legtöbbjében kimarad egy fontos lépés. Egy nagyon fontos lépés.

Nézzünk egy példát:

A tízéves kisfiú szülei nyári tábort keresnek a gyereknek, és mivel jó fejek megbeszélik a fiúval, hogy -bizonyos keretek között- ő dönthet hova szeretne menni. A gyerek hosszú vívódás után kinéz egy focitábort, a szülők pedig befizetik. A következő nap azzal jön haza a kisfiú a suliból, hogy mégse focitáborba akar menni, hanem lovastáborba, mert kiderült, hogy a legtöbb haverja oda megy. Mi a szülő  első reakciója? “Na persze, édes gyerekem, még mit nem. Tudod, mennyibe kerül ez a tábor? Azért nem kevés pénzről beszélünk, hogy te csak úgy kényed kedved szerint megváltoztasd a véleményedet. Te dönthettél, most már marad a focitábor!”  Hozzá kell tennem, a szülőnek teljesen igaza van, de mégis kihagyott egy nagyon fontos mozzanatot, mielőtt az érveit elmondta volna.

Fontos, hogy észrevegyük és elfogadjuk a gyerek érzéseit. Még akkor is, ha nem értünk vele egyet, fogadjuk el, hogy az az érzés, ami most benne uralkodik normális. Nem kell elfojtani, szégyenkezni vagy rosszul éreznie magát miatta. 

Tehát a fenti példánál maradva mielőtt a szülő elmondta volna, hogy nem lehet megváltoztatni a tábort elég lett volna annyi, hogy “Ó, kicsim, hát ez nagyon bosszantó lehetett neked. Megértem, hogy meggondolnád magad, szerintem én is így tennék, de…”

Gondoljunk csak bele, ha ugyanez a helyzet velünk, a felnőtt világban történne: befizetünk egy nyaralást, és két napra rá kiderül, hogy egy még jobb utazást akciósan, fél áron tudnánk befizetni, de már elköltöttük a pénzünket az elsőre. Enne a fene és morgolódnánk. Este pedig otthon a párunktól mennyivel jobban esne az a mondat, hogy “Nem csodálom, hogy csalódott vagy, én is tök pipa lennék.” Majd egy kis szünet után, mikor is kimegy a düh-gőz a fejünkből jöhetnek az ész érvek, hogy az első verzió is jól alakulhat, biztos szép dolgokat fogunk látni, az a lényeg, hogy együtt legyünk stb. De az az egy mondat az elején, az annyira jól tud esni! 

Amióta ezt a “jóváhagyom és elfogadom a gyerekem érzéseit” módszert használom azt vettem észre, hogy sokkal gyorsabban megnyugszanak a gyerekeim. Mert hogy rájöttem, sokszor nem azért jönnek oda panaszkodva, sírva, nyafizva hozzám, hogy oldjam meg a problémájukat, egyszerűen csak el akarják mondani, valahogy tudatni akarják velem, mi zajlik bennük:

Mindkét tesónak ugyanaz a játék kell, (nyilván) a kisebb sírva jön oda hozzám, hogy nem kapta meg a legófigurát. “Ó, szívem, nagyon sajnálom, ez biztosan rosszul esik neked.” Megölelgetem, buksipuszi, és mielőtt még nekiállnék elmagyarázni, hogy egy másik legófigurával is ugyanúgy tud játszani, már el is viharzik egy másik játék felé. Elég volt neki annyi, hogy kiadhatta a bánatát, én megértettem, elfogadtam, ő megnyugodott és kész.

Nyilván nem minden eset ilyen rózsaszín. Van, amikor bal lábbal kelnek föl, éhesek, fáradtak, frusztráltak, és akkor semmi nem jó. De észrevehetően több az olyan helyzet, amikor nem kell érvelnem, problémát megoldanom, közös konszenzust keresnem, egyszerűen csak elég annyi, hogy elfogadnom és jóváhagynom az érzéseiket. 

És hogy tovább menjek, ez a hozzáállás nem csak a gyerekekkel működik, hanem minden kapcsolatban. Pl. ha reggel panaszkodom a férjemnek, hogy nagyon rossz éjszakánk volt, Máté vagy ötször kelt éjjel mert fájt a foga, akkor sokkal jobban esik egy olyan mondat, hogy “Ó, de sajnálom, de fáradt lehetsz” mint az, hogy “Hát igen, de ha kibújik a foga, majd alhatsz”.

Sokszor nem megoldásra van szükségünk, hanem megértő fülekre. Ugyanígy a gyerekeinknek is. 

Ezt a sok okosságot nem magamtól találtam ám ki, hanem megint egy nagyon jó könyvet olvasok Karyn D. Hall és Melissa H. Cook: The Power of Validation (magyarul még sajnos nem jelent meg), ami pont ezt a módszert taglalja. Minél többet töprengtem rajta, annál jobban tetszett és minél többet alkalmaztam, annál inkább rájöttem, hogy működik.

Próbáljátok ki ti is, mondjuk egy hétig. Figyeljétek magatokat, hogy mi az első reakciótok, amikor egy problémával jön hozzátok a gyerek, aztán tudatosan figyeljetek rá, hogy az első mondat arról szóljon, hogy elismeritek a gyerek érzéseit. De fontos, hogy ne csak egy elhadart mondat legyen, hanem valóban fogadjátok is el, hogy ő most így érez. Hatásszünet. Aztán jöhetnek az ész érvek, megoldási javaslatok, stb.

Ha pár alkalommal megspórolod a hisztit, ha nem durcázik be a kamasz, ha te nem húzod föl magad, már megérte 🙂

írta: Hanula Erika

illusztráció: Lea Vervoort