A fiam már hetek óta egyre nyűgösebb. Nem is értem, hiszen az oviban olyan jól érzi magát mindig, nem hiszem, hogy onnan hozná ezt a nyűgös viselkedést. Persze, itthon is jó dolga van, a testvérei szeretik, játszanak vele, nincs rivalizálás, mi, a szülei is sokat foglalkozunk vele. Heteken át ívelő kártyabajnokságot játszom vele (minden nap egy menet, fej-fej mellett haladunk), naaagyon izgi, vajon ki lesz a bajnok. És mégis, ha valami nem tetszik neki olyan visítós hisztibe kezd, amitől feláll a hátamon a szőr. De mikor is kezdődött? Ha jobban belegondolok már hetek óta tart, de az utóbbi napokban már kifejezetten feltűnő. És hát, ember legyen a talpán, aki türelmesen el tud viselni egy síró-rívó-nyüsziző-hisztiző ötévest. Vagyis, biztos mindenkinek megvan az a viselkedés, amit nehezen tolerál. No, az én fiamnak sikerült beletrafálnia és kiválasztania pont azt a dolgot, amitől olyan érzésem van, mintha  valaki a táblán húzná a körmét.

Vajon direkt azt a viselkedést választotta, ami kiüti nálam a biztosítékot?

Valószínűleg igen.

Mert az ő kezdetleges, ráérzéssel működő, ösztönös módján azt akarta kommunikálni nekem, hogy valami nincs rendben. Velem. Mert a gyerek mindig tükröt tart a szülőnek.

De annyira, annyira nehéz belenézni abba a fránya tükörbe! Miért is? Mert akkor azzal szembesülök, hogy valamit nem jól csináltam, nem vagyok elég jó, nem vagyok olyan, amilyennek tudom, hogy lennem kéne? Mert azt mutatja, hogy rosszul csinálok valamit? Hogy hibáztam? Hogy esendő ember vagyok?

És ez olyan nagy bűn?

Nem, de nem jó érzés.

Csakhogy amíg nem ismerem föl, mi a probléma, megoldást sem tudok találni rá. 

Aztán az egyik vasárnap délután rájöttem, mi bajom van. Egész egyszerűen, nekem nem elég az, hogy a családomnak élek. Imádom, szeretem őket, a gyerekeimért a csillagokat is lehoznám az égről, de nekem akkor is van egy szuverén, önálló énem, ami ingerekre vágyik. Mielőtt családom lett, volt egy életem, ami tele volt olyan dolgokkal, eseményekkel, amik engem érdekeltek, szerettem, feltöltöttek. Ez a gyerekek születésével háttérbe szorult. Azt is mondhatnám, minél több gyerekem született, annál kisebbre zsugorodott az önálló énem élettere. Pedig nekem szükségem van erre a nőre is! Szükségem van rá, hogy ő is megkapja  a maga impulzusadagját, hogy kreatív lehessek, alkothassak, a saját gondolataim közt lehessek, másokkal beszélgethessek, ismerhessek meg új embereket, helyzeteket, helyeket. Mert ez tölt fel energiával. Azzal az energiával, amit aztán olyan nagy szeretettel tudok a családomnak adni. De ha nincs, ha egyre fogy ez a készlet, akkor én is egyre nyűgösebb és türelmetlenebb leszek.

Pont úgy, ahogy azt az én ötéves fiam megmutatta. Egyszerűen tükröt tartott.

És ezután jött velem szembe (véletlenül?) egy cikk arról, hogy az extrovertált emberek számára (amilyen én is vagyok) milyen fontos az agyban felszabaduló dopamin, mert ez az, ami a paraszimpatikus idegrendszert stimulálja, az idegrendszernek azt a részét, ami a cselekvésre ösztönöz, készenléti állapotba kapcsol, motivál. (Csak az érdekesség kedvéért az introvertált embereknek ugyanaz a dopaminadag már túl stimuláló, nekik ilyenkor csendes,magányos elvonulásra van szükségük,  hogy töltekezzenek energiával.)

Oké, szóval tudományos bizonyítéka van annak, hogy normális dolgokat érzek.

Amikor mindezek megvilágosodtak számomra, amikor már szavakba tudtam önteni az addig csak “viszkető” érzéseket, először is hatalmas megkönnyebbülést éreztem. Ha már tudom, mi a nyugtalanság, a baj forrása, megoldást is találok rá, tudom. Aztán nagyon-nagyon megszeretgettem a gyerekemet, hogy segített nekem megfejteni ezt a titkot. Végül fogtam magamat és a családot és vasárnap délután elmentünk csavarogni egyet. Konkrétan ingereket gyűjtöttem. Azt is mondhatnám, dopaminbegyűjtő körútra indultam. Beültünk sütizni a Pozsonyi úton egy tündéri kávézóba, ott szóba elegyedtünk néhány nagyon helyes, itt élő külföldi lánnyal (már ez is sokat segített, hogy ne a megszokott mókuskerékből pillogjak kifelé, hanem egy picit más perspektívákból nézzem az életet) végül játszótereztünk egy olyan helyen, ahol még nem voltunk. Este pedig, miután a fiúk lefeküdtek, a férjecskémmel közösen megnéztünk egy jó kis Robert de Niro filmet.

Nagyon felüdítő volt egy kicsit kizökkenni abból a mókuskerékből, amit magamnak eszkábáltam. Jól esett ingereket kapni, kimozdulni, rácsodálkozni a világra. És ami számomra nagyon fontos, úgy sikerült töltekeznem, hogy az nem a családom kárára ment. Mondjuk el is határoztam, hogy több időt fogok a férjemmel kettesben is tölteni, és bár nyilván akkor más fog vigyázni a gyerekekre, nem úgy fogom felfogni, hogy az az ő kárukra lenni. Épp ellenkezőleg!

Mert ha anya fel tud töltekezni, akkor az az egész családnak jó.

Istenem, hányszor hallottam már ezt a mondatot, mégis mennyire más, amikor testközelből, éles helyzetben éli át az ember!

Ezzel a példával csak azt akartam megmutatni nektek, hogy ha rosszul viselkedik egy gyerek, akkor azzal csak kommunikálni akar valamit. Valami feszültséget, amit belül érez. És tükröt tart. Amibe tudom, higgyétek el, tudom milyen piszok nehéz belenézni, de csak így lehet fejlődni! (És nyilván a nem kívánatos magatartást is megváltoztatni, de az csak hab a tortán.)

írta: Hanula Erika