Ezt a cikket azoknak a szülőknek írom, akik azon morfondíroznak, hogy testvért vállalnának a már meglévő gyerek vagy gyerekek mellé. Félreértés ne essék, nem akarok senkit rábeszélni arra, hogy vállaljon még egy (vagy több) gyereket. Rábeszélni nem is lehetne senkit. Különben is szerintem mindenki érzi azt, hogy hány gyereket tud bevállalni. Hogy mennyire van kapacitása, türelme, ereje, anyagi lehetősége, stb. Emlékszem, amikor még csak három gyerekem volt, tudtam, jobban mondva éreztem, hogy nekem még belefér egy. Szeretnék még egy gyereket. Most, hogy négyen vannak, nagyon pontosan tudom és érzem, hogy nekem itt vannak a határaim. Ha nem szeretném, hogy a gyerekeimmel való kapcsolatom, a párkapcsolatom, a saját magammal töltött idő vagy a munkám csorbát szenvedjen, akkor nem szabad még egy gyereket vállalnom. Ezek a határok mindenkinél máshol húzódnak. Van aki hat gyerek után érzi ezt, van aki már egy után is. Sőt, van aki ezért nem vállal gyereket. Olyan jó lenne, ha ezt mindenki tiszteletben tartaná és nem azzal foglalkozna, a másiknak hány gyereke van vagy nincs. 

Nem szabad senkit megítélni azért, hogy hány gyereket szül. Sokkal fontosabb, hogy a belső hangra hallgass, mintsem hogy a társadalmi elvárások miatt vállalj olyan gyereket, akit nem tiszta szívből kívánsz.

Szóval senkit nem akarok semmire rábeszélni. Egyszerűen csak szeretném megosztani veletek a saját tapasztalataimat, mint négygyerekes anyuka. Hogy akár ezt a cikket is elolvasva, mérlegelve tudja meghozni mindenki a SAJÁT döntését.

Vállalom, hogy ez a cikk nem lesz objektív. Nem szeretnék a nehézségekről írni, szerintem azt mindenki könnyedén el tudja képzelni (kevesebb idő jut mindenre, több a költség, több a szennyes, stb.) Meg különben is annyi negatív dolog zúdul ránk, most hadd írjak arról, miért jó az élet ennyi gyerekkel a háznál.

Társaság

Azt hiszem, az egyik legfontosabb dolog, ami miatt jó, hogy ennyi gyerek van nálunk, hogy mindig van a házban játszópajtás. Szinte sose látom egyik gyereket sem egyedül téblábolni a lakásban, hogy mihez is kezdjen magával, hiszen van kihez csapódnia a játékban. Ha ehhez nincs kedve az egyik tesóval, akkor csinál mást a másikkal. Legyen szó legózásról, videojátékról, bunyózásról vagy vízipisztolyozásról, együtt minden vidámabb. Van kivel megosztani az élményt, együtt izgulni egy filmen, versenyezni, hogy ki épít jobbat vagy ha valami érdekesre bukkan egy újságban, könyvben, lehet kinek megmutatni és tovább együtt bogarászni.

Sokszor átjönnek hozzánk a gyerekek barátai is, ezért a kicsiknek teljesen természetes az “idegen” emberek társasága. Emiatt aztán nagyon könnyen oldódnak más gyerekcsoportokban is. Nyitottak és barátkozóak, hiszen abba szoktak bele, hogy sokan vannak körülöttük.

Tanulás

Nem, nem az iskolai tanulásról van szó, hanem arról, hogy mennyi mindent tanulnak egymástól. Oda sem figyelve, csak úgy a sorok között. Újra és újra megdöbbenek, hogy a nagyok mennyire húzzák a kicsiket, így aztán sok dologban messze megelőzik a kortársaikat. Például a két legkisebbemet egyáltalán nem tanítottam kanállal, nagy asztalnál enni vagy pohárból inni, egyszerűen ellesték a nagyoktól. A most két évesem olyan tisztán és egyedül eszik, hogy semmi teendőm az ő etetésével. Vagy például Dávid öt évesen már simán sakkozott, amőbázott és römizett úgy, hogy soha nem tanítottam neki egyiket sem. Megfigyelte, hogy játszom ezeket a nagyokkal, megértette a szabályokat majd ő is kipróbálta. Az a zseniális ebben, hogy úgy tanulnak meg egy csomó dolgot, hogy semmi nyomás vagy elvárás nincs rajtuk.  Ha akarják, próbára teszik az újonnan szerzett tudásukat (és nagy, csodálkozó elismeréseket zsebelnek be a szüleiktől), de ha akarják nem csinálnak semmit. Az ő döntésük, mikor érzik készen magukat rá.

Felelősség

Persze a nagyok is sokat tanulnak a kicsiktől. És nem csak azt, hogy hogyan kell ellátni egy kicsit, legyen szó akár pelenkázásról, akár etetésről. Mindig imádták a nagyok, ha engedtem őket segíteni a kicsi körüli teendőkben. De persze mentális dolgokat is tanulnak, pl. hogy egy két éves még nem érti, miért nem vehet a szájába apró legódarabot. Amikor együtt játszanak a gyerekszobában és én nem vagyok ott, a nagyok tudják, hogy hogyan vigyázzanak a kicsikre, pl. hogy figyeljenek, hova kerül a legó. (Lekopogom, soha egy gyerek se nyelt még le legót. Mást már igen, de szerencsére nagy baj semmiből nem lett. Ja, és amikor lenyeltek valamit, én is a szobában voltam. Ennyit Murphy-ről.) Megtanulják, hogy kicsik nem azért hisztiznek, mert az jó nekik, hanem mert még nem képesek megnyugtatni magukat és az érzelmek elöntik őket. Megtanulják, hogyan kezeljék az ilyen helyzeteket – persze úgy, hogy én szülőként segítek nekik.

Tudják, hogy idegen helyen, utcán, nyaraláson, játszótéren figyeljenek a tesóikra, mert én nem mindig tudok mindenhol ott lenni. Emiatt nagyon figyelmesek és felelősségteljesek. (Legutóbb pl. a zsúfolt tengerparti játszótéren mondtam nekik, hogy nagyon figyeljenek egymásra, hova mehetnek és hova nem, mert nekem főleg a kicsire kell fókuszálnom. És tudtam, hogy megbízhatok bennük, mert vannak annyira felelősségteljesek.)

Megosztás

Sokgyerekeséknél nem meglepő, hogy sok mindenen kell osztozkodni. Persze nem mindenen, fontos, hogy legyen mindenkinek saját “kincses gyűjteménye”, de sok játék, könyv, ennivaló, a szülők figyelme, ideje, stb. megosztás tárgyát képezik. Tapasztalatból tudják, hogy az, hogy egy ideig az egyik gyerekemre figyelek még nem jelenti azt, hogy a másikat nem szeretem vagy nem fogok vele is kettesben időt tölteni. Csak megtanulnak várakozni és nem rögtön kielégíteni a vágyaikat. (Hogy ez mekkora előny lesz nekik felnőtt korukban!) Fontos, hogy erről a fajta osztozkodásról nem csak beszélünk, hanem tényleg a saját bőrükön tapasztalják. Teljes bizonyossággal tudják, hogy ha azt mondom nekik “most nem tudok rád figyelni, mert sokfelé kell figyelnem. De érdekel, amit mondasz és szeretnék csak rád figyelve beszélgetni, úgyhogy térjünk vissza rá”, akkor tényleg vissza fogunk térni rá. Nem azt tanulják meg, hogy nem fontos a mondandójuk, hanem azt, hogy annyira fontos, hogy zavartalanul szeretnék velük beszélgetni.

Meg persze ott van a játékok megosztása is, ami a gyerekeknél kardinális kérdés. Nyilván milliószor előfordul nálunk is, hogy mindenkinek pont ugyanaz a játék kell, de már rájöttek, hogy az egymásnak feszülésből semmi jó nem kerekedik ki, úgyhogy most már olyan stratégiákat szoktak alkalmazni, amivel mindenki jól jár. Nem mondom, hogy mindig sikerül, de a lényeg úgyis az, hogy próbálkoznak.

Mi nekem a könnyebbség?

Mivel sok emberre kell főznöm, takarítanom, stb. az elején tisztáztam a srácokkal, hogy nem leszek az egyszemélyes kiszolgáló személyzete a családnak, hanem mindenki kiveszi a részét a házimunkából. Például egy vacsora alkalmával az egyik gyerek megterít és segít vacsorát készíteni, a másik leszedi az asztalt és bepakol a mosogatógépbe, a harmadik pedig lefoglalja a kicsit, hogy ne kelljen rá is figyelnem. Ennyi kis munka senkinek nem megterhelő, pár perc alatt készen vannak vele a srácok, viszont én is jócskán felszabadulok. Igazi nyertes szituáció nem?

Ha már kaja: bár szeretek főzni és figyelembe is veszem a családtagok ízlését, nyilván nem tudok mindig olyan ételt készíteni, ami mindenkinek a szíve csücske. Ezért megtanulták a fiúk, hogy ami a kaja, azt eszik. Nem mindig nagyon szívesen (persze semmit nem erőltetek, ha tudom, hogy abszolút nem szereti, nem kell megennie), de elfogadják, hogy ami van, azt eszik. Szerintem ez a “képességük” is nagy előny lesz majd a későbbiek folyamán (elég csak a saját főiskolai éveimre gondolnom).

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de ennyi év után nekem már nem maga a mámoros csoda az esti fürdetésekkor a kád mellett azt figyelni, hogyan locsolgatja a kicsi a vizet az egyik tálkából a másikba. Mivel a nagyok már elég felelősségteljesek (9 és 11 évesek), ha beülnek a kicsi mellé a kádba, nyugodt szívvel otthagyom őket. Nekem jó, mert a felszabadult pár percben sok mindent meg tudok csinálni a házban, a kicsinek jó, mert van, aki játszik vele (akkorákat szokott hahotázni, hogy biztos vagyok benne, jól érzi magát), a nagyfiúknak meg azért jó, mert nekik még tényleg érdekes azt nézni, hogy játszik a kicsi a vízben.

Amikor autózunk én nem tudok a kicsinek mindig segíteni (inni adni, kibontani valamit, szórakoztatni, stb.), de a nagyok már minden ilyet meg tudnak csinálni.

Nagy könnyebbség nekem, hogy nem egyedül kell a kétéves szórakoztató intézményének lennem, hanem van több olyan jelentkező is, aki lelkesen bohóckodik, épít bunkert vagy hintáztatja a kicsit, ha épp ahhoz van kedve.

Azt vettem észre magamon, hogy sokkal könnyebben válok le a nagyokról, vagy hagyom, hogy ők váljanak le rólam fokozatosan, nem kapaszkodom beléjük eszementen. Persze ott vagyok nekik támasznak, segítem őket, stb, de nem is állok a természetes önállóvá válási folyamot útjába. Hiszen van egy kicsi, aki még babaillatú, akihez mindig lehet bújni, akinél megnyugodhatnak a tomboló anyahormonjaim. (Azt nem tudom, mi lesz, ha a legkisebb is kirepülni készül majd, mindenesetre a nagyok most hálásak lehetnek neki, hogy nem fogom vissza őket)

És hát a legfontosabb dolog, amit nem is lehet racionális érvekkel alátámasztani, mégis mindent visz.

Azt látni, hogy a gyerekeim, akiket a világon mindennél jobban szeretek, szeretik, támogatják és vigyázzák egymást – kevés ennél felemelőbb érzés létezik.

Amikor anyák napján, karácsonykor, szülinapomon sok-sok gyerekmancs nyúl felém virágot szorongatva.

Amikor annyian akarnak az ölembe ülni, hogy egyszerre nem is férnek oda.

Amikor lépten nyomon azt hallom, hogy “Anya, szeretlek!”

Na, az felbecsülhetetlen.