Sokan tekintünk a gyerekekre irigykedéssel vegyes csodálkozással, hogy mennyire a mában tudnak élni. Ha egy hároméves gyerek játszik, akkor ő minden érzékszervével és a teljes gondolatvilágával a játéknak él. Nincsenek térbeli vagy időbeli korlátok. Nem töpreng a múlton, és nem rágódik a jövőn. Egyszerűen csak a most-ban van. A MOST-ban él.

Aztán valami, valamikor megváltozik, és felnőtt korunkra az időnk nagy részét azzal töltjük, hogy a múltra emlékezünk (nosztalgiával vagy megbánással) vagy épp a jövőn morfondírozunk, tervezünk, aggodalmaskodunk. És szinte sohasem éljük meg az adott pillanatot.

De vajon mikor fordul át ez a szemléletmód? 

Nem tudom. De azt sejtem, köze lehet ahhoz, amikor egy kisgyerek megtanulja az idő fogalmát, amikor már ismeri az órát. Hiszen akkor már megvannak a keretek, amiből ki lehet lépni.

Úgy döntöttem, felveszem a harcot a mai világ mottója, a “Nincs elég időm” ellen, és megtanítom a gyerekeimnek, hogy ne veszítsék el a most-ban élés képességét! Be kell valljam, nem csak az motivált ebben, hogy a gyerekeimnek segítsek, de én magam is újra magaménak szeretném tudni ezt a szemléletmódot (hiszen kisgyerekként egyszer már képes voltam rá). Azt hiszem, most egy olyan dolgot tanulok közösen a gyerekeimmel, amiben ők sokkal előrébb tartanak nálam. 

Hogy ez hogy is néz ki a gyakorlatban? Minden nap, egy (vagy több) ad hoc időpontban, megkérdezem tőlük, mi az, ami most éppen jó. Mi a jó abban az adott pillanatban? De nem csak én kérdezek ám, hanem felváltva mondjuk a jó dolgokat. Ez főleg akkor kihívás, amikor unalmas, nemszeretem dolgokat kell átélnünk.

Egy kis szemelvény a legutóbbi ilyen alkalomból:

Gergőnek esténként Bioptron lámpával kell kezelni a bőrét, ami azt jelenti, hogy kb. tíz percig nyugodtan kell feküdnie vagy ülnie. Nos, ez egy normális hat éves kisfiúnak a nap végén elég nehezen megy, és folyton azt kérdezi, mikor lesz már vége, mikor mehet már vissza játszani. És akkor bevetettem a kérdést:

Én: Gergő, most ebben a pillanatban tudsz mondani olyan dolgot, ami jó?

Hallgat, gondolkozik. Mivel nem igen jut semmi az eszébe, mondom én:

Én: Szerintem az most nagyon jó, hogy végre van időnk kettesben lenni.

Erre már neki is beindul a gondolatmenete:

Gergő: És tudunk beszélgetni anélkül, hogy Dávid belekiabálna.

Én: És gyógyul a bőröd.

Gergő: És finom puha ez a pléd, amin fekhetek.

Én: És jó meleg van itt bent, pedig kint már nagyon hűvös van.

Gergő: És már nem viszket a bőröm.

Én: És már végeztünk is, mehetsz játszani.

Olyan egyszerű ez a módszer, bárki, bármikor kipróbálhatja. Azt hiszem, a titka ennek is abban rejlik, hogy kitartóan, nap, mint nap csinálja az ember, aztán egyszer csak azon kapja magát, hogy megváltoznak a belső monológjai, a gondolatai. A buszmegállóban várva, főzés közben vagy épp a zuhany alatt nem a múlt vagy a jövő dolgain jár az eszed, hanem tudatában vagy a levegő illatának, a tested finom érzékeléseinek vagy egy egyszerű mosolynak a másik ember arcán.

Lenne kedved kipróbálni?

írta: Hanula Erika

illusztráció: Noemi Villamuza