Emlékszem, amikor én iskolás lettem, minden nap gyalog jártam suliba. Egy közepes városkában laktunk, ahol az iskola 20-25 perces kényelmes sétaútra volt otthonról. Aztán amikor az én gyerekeim iskolások lettek, fel sem merült bennem, hogy egyedül járjanak suliba. Egyrészt, mert a szomszéd városka iskolájába járnak, másrészt, mert valahogy a média(?), a közfelfogás(?) vagy a realitás(?) azt sugallta, hogy veszélyesebb idők járnak ám, egy hatéves gyerek ne járkáljon egyedül az utcán. Igen ám, de ez a hat éves gyerek idővel egyre magasabb osztályokba lépett, egyre idősebb és önállóbb lett. És bizony eljött az az idő, amikor már egyedül járt át a zeneiskolába, edzésre vagy egy-egy kis barátjához.

Persze bennünk is felmerült, mint a legtöbb szülőben, hogy vegyünk telefont a gyereknek, hogy bármikor el tudjuk érni és ő is tudjon szólni, ha esetleg problémája adódna. Az első gyerekünkkel így is tettünk. Ahogy felsőbe lépett és már több helyre egyedül járt, kapott telefont. Igen ám, csakhogy a második gyerekünk (ahogy az második gyerekéknél lenni szokott) előbb lett önálló és előbb kezdett el egyedül közlekedni. Ismét felmerült a probléma: legyen-e telefon vagy nem? Alapvetően nem lenne gond azzal, ha egy kilencéves gyereknek telefont adok a kezébe, csakhogy a telefon ma már nem csak beszélgetésre szolgál, hanem kapu az információcunamira, olyan lehetőség mindenféle képek, hírek, adatok megtekintésére, amire egy ilyen korú gyerek még nem érett. Igen, tudom, megoldás lehet az, hogy „butatelefont” vegyünk neki, de az olyan szintű ciki faktor az osztályban, aminek nem akarom kitenni a gyerekemet. (Igen, én fontosnak tartom a gyerek szociális fejlődését is, amihez ebben a korban, sajnos vagy nem, hozzátartozik a csapathoz való tartozás érzésének fontossága is.) És nem, nem arról van szó, hogy a legújabb Iphone-t akarom megvenni neki, hogy megfelelő státusz-szinbólumként lobogtathassa a barátai előtt. Ismeretlen márkájú, Kínából rendelt okostelefonon ugyanúgy lehet zenét hallgatni, fényképezni és telefonálni. A baj csak az, hogy kéretlen tartalmakhoz is ugyanúgy hozzá lehet férni.

De akkor mi legyen a megoldás? Közlekedjen a kilencéves úgy az utcán, hogy nincs telefonja, mert ő még kicsi(?), a bátyjánál meg legyen, mert ő már nagy? És ha a kicsivel történik bármi útközben? Még csak nem is a legrosszabbra gondolok (pedig egy anya mindig azt teszi…), hanem egyszerűen csak arra, hogy egy utcával előbb kanyarodik le, késésben van valahova vagy elmarad a zeneórája (ezek mind valós történések voltak nálunk). Ilyenkor mennyire jó, ha tudok vele beszélni! A lehetőség is adott, hiszen a technológia már van azon a szinten, hogy elérjük egymást az éteren át. Akkor meg miért ne éljek vele?

De vajon van-e olyan megoldás, amivel kommunikálni tudok a gyerekemmel, neki is elfogadható a kütyü, de gátat szabok azoknak a virtuális hatásoknak, amivel még nem tud mit kezdeni?

Nagyon úgy tűnik, nem csak én morfondírozhattam ilyen dolgokon, sőt a svédek el is készítették azt az eszközt, ami megoldja ezt a problémát. Úgy hívják, Tinitell.

Ez egy olyan karra csatolható óra, ami igazából egy mobiltelefon. Van benne SIM kártya, ezért telefonszám is tartozik hozzá. A kütyü négy dolgot képes csinálni: lehet róla telefonálni, hívást képes fogadni, a beépített GPS miatt követhető, hogy a viselője éppen hol tartózkodik és megmondja, mennyi az idő. A nagy előnye igazából az, hogy semmi mást nem tud csinálni, azaz még csak lehetőségét sem adja meg, hogy a gyerek nem kívánatos tartalmakhoz férjen hozzá, spam, vírus vagy egyéb káros információ érjen el hozzá. Svédországban egyébként megkapta a legbiztonságosabb telefon elismerést. Most őszintén, van-e manapság a szülőknek fontosabb dolog, mint hogy biztonságban tudja a csemetéjét?

Van egy applikáció, amit a szülő a saját telefonjára tölt le, itt tud mindenféle dolgokat beállítani. Például, hogy milyen számokat tudjon hívni a gyerek (12 szám táplálható be) és itt követhető nyomon a gyerek holléte is a Google Map-en.

Még két előnyét emelném ki. Egyrészt baromi gyerekbarát, nem kell vigyázgatnia rá, hogy a játék hevében meg ne sérüljön, mert az egészen olyan műanyag borítás van, mint az uszodákban a kabint nyitó, karra vehető „kulcsokon”. Másrészt, a gyerekek szerint is menő a kinézete, ezért szívesen veszik föl. Akinek van (kis)kamasz gyereke, az tudja, hogy sem elhanyagolható szempont.

Nekem nagyon tetszik ez a kütyü. De őszinte leszek, sokszor megtetszik valami, aztán miután kipróbálom, valahogy veszít a varázsából. Épp ezért, most pár napig hordani fogják a gyerekek, és egy újabb cikkben beszámolok majd a valós tapasztalatokról.

Addig is, ha érdekel a termék, itt tudtok többet megtudni róla.

 

Comments

comments