“Az anyaság nem más, mint annak a megélése, amilyen gyereked van és nem annak, amilyen gyereket szeretnél. Meg kell értened, hogy a gyereked pontosan olyan, amilyennek neki lennie kell. És, ha elég szerencsés vagy, a gyereked olyan tanárod lesz, aki azzá tesz téged, amilyennek neked kell lenned.”  ~ Joan Ryan

Már a gyerekeim születése előtt tisztában voltam azzal, hogy a gyerekeim nem az én másolataim, egyediek és megismételhetetlenek. Az életük az ő életük, ne akarjam én meghatározni miként éljenek, milyenek legyenek. Nos, egy dolog ezt tudni, az már egy másik, hogy erre tudatosan figyeljek is. Mert bizony, velem is előfordul(t) néha, hogy elképzelem, milyen lesz majd felnőttkorukban az életük, miket csináljanak, milyen munkájuk lesz, stb.

De tegyétek a szivetekre a kezeteket, veletek még nem fordult ez elő?

Dehogynem.

Mindannyiunkkal.

Mert a legjobbat akarjuk a gyerekeinknek. Mindent meg akarunk tanítani nekik, hogy majd könnyebb legyen nekik az életben.

Csakhogy a nagy tanításban észre sem vesszük, hogy ők legalább annyit tanítanak nekünk, mint mi nekik. Ha nem többet…

Teljes szívemből szeretem a gyerekeimet, de attól az még tény, hogy néha a falra mászom tőlük.

A nagyfiam konokságától, hogy mindent mindenkinél jobban tud, hogy mindenben ő akar lenni a főnök.

A középső fiam érzelmi kitöréseitől, hogy ha valami nem tetszik neki, az ablakok is megrepednek úgy sír, vagy attól, hogy játék közben ötször kell szólnom, hogy valamit meghalljon.

A kicsi fiam még csak fél éves, de biztos vagyok benne, hogy neki is lesz olyan tulajdonsága, ami idegesíteni fog. 

De ha megállok egy pillanatra (és veszek pár nagy levegőt :), és megpróbálok máshogy tekinteni a “problémás viselkedésükre”, észrevehetem, hogy ők egyszerűen csak önmagukat adják. Hogy a tulajdonságaik segíthetnek majd nekik az életben (talán még jobban is, mint amikre én tanítom őket…).

 Bence makacsságát kitartó küzdelemmé alakíthatja a nagybetűs életben, amivel elérheti a kitűzött céljait. Lehet, hogy a vezető alkata sok embert motiválni fog.

Gergő kitöréseivel a negatív érzelmeit kiadja magából, nem fojtja le és így  valódszínű nem okoz magának gyomorfekélyt vagy magas vérnyomást. Ez manapság egy férfinél nem utolsó szempont…

 Ha ezt képes vagyok elfogadni, talán azt is észreveszem, mennyit tanítanak ők nekem:

• szeretnék én is olyan magabiztos lenni, mint Bence, hogy igazán, valóban, mélyről higgyem, hogy igazam van
• szeretném, ha képes lennék annyira belmerülni egy dologba, annyira kizárni a külvilágot és megélni az adott pillanatot, hogy észre se vegyem, ha szólnak hozzám
• szeretném, ha annyira jóban lennék a testemmel, annyira büszke lennék rá, mint ők, akik az esti fürdés után teljes természetességgel rohangálnak körbe a lakásban meztelenül
• szeretném, ha képes lennék a megbántottságot olyan gyorsan elfelejteni, mint a gyerkeim, akik az egyik pillanatban még bántják egymást, a másikban pedig a legnagyobb egyetértésben játsznak
• szeretném, ha úgy tudnék örülni egy-egy tárgynak, mint ők, ha séta közben “kincset” találunk és egy görbe szög totális örömöt tud okozni
• szeretném megtanulni tőlük, hogy higgyek a csodákban

Bizony, a gyermekeim nem tökéletesek. Pont olyanok, amilyennek lenniük kell.  

Pont olyanok, akik azokat a leckéket adják fel nekem, amire nekem szükségem van a saját fejlődésemhez. 

Tehát ahelyett, hogy arról ábrándoznék, milyen felnőtt fog majd válni a gyerekeimből, hálát adok a sorsnak, hogy most ilyen érző szívű és nagylelkű gyerekeim/tanáraim vannak.

 írta: Hanula Erika