Amióta a nagy fiam belépett a kiskamasz korba, egyre több szakirodalmat olvasok a kamaszokkal kapcsolatban is. Sose gondoltam volna, hogy az egyik leghatásosabb könyv, amit a témában olvasok majd egy ifjúsági regény lesz.

Történt ugyanis, hogy az ötödikes fiam irodalom tanárnője az év eleji szövegértő felmérők után úgy döntött, ráférne az osztályra egy kis extra gyakorlás, ezért úgy döntött, az év folyamán feldolgoznak egy plusz könyvet a kötelezőkön kívül is. Így aztán behozott egy kortárs könyvet a gyerekeknek (éljen a szuper tanárnő!), ami annyira megtetszett nekik, hogy a napköziben a fél osztály azt olvasta. Az én fiam is seperc alatt kiolvasta és láttam rajta, hogy nagyon elgondolkoztatta. Kérdeztem tőle, milyen volt. Azt mondta “Nagyon jó, anya, szerintem olvasd el.” Hm, ki tudja, miért akarja, hogy elolvassam? – ez szöget ütött a fejemben. Tehát kézbe vettem. Majd röpke három óra múlva letettem, egy szuszra végigolvastam. Nagyon megérintett.

Ez pedig nem volt más, mint Wéber Anikó: Az osztály vesztese című könyve. (Az írónő újságíró és tanár, végig érezni a könyvön, hogy tényleg ismeri a gyerekeket és első kézből szerezte a tapasztalatait.) Az alapsztori egy internetes zaklatás körül zajlik (ami megér majd egy külön bejegyzést, mert egyre-másra döbbenek meg, milyen sok osztályban, közösségben élő ez a probléma), de számomra, szülőként sokkal többet mond ez a könyv. Tíz ötödikes kisdiák szemszögéből látjuk ugyanazt a napot, ugyanazokat az eseményeket, mégis teljesen más megvilágításban, hiszen a gyerekek legbelső gondolataik, félelmeik és vágyaik tükrén át látjuk a többieket és az eseményeket. Vagy ahogy az írónő fogalmaz attól függően, “ki milyen világot épít fel maga köré”. Van itt elvált szülők gyereke, van cigány kisfiú, van szegény, mindig éhes fiú, van zárkózott, gátlásos kislány, van okos, de vagányságra vágyó gyerek, van, vidámnak tűnő, de otthon pofonokat elviselni kényszerülő gyerek, van, aki a képzeletvilágába menekül, van, aki a könyveibe és van, aki az erőszakkal palástolja, milyen sebezhető. Megdöbbentő (?), hogy mennyire mást mutatnak a külvilág felé, mint ami bent zajlik. Megdöbbentő(?), hogy már ilyen fiatal korban elkezdődik a mások megítélése és a mások véleményétől való függés. Ami pedig számomra a legmegdöbbentőbb volt, hogy előtörtek belőlem saját, kisiskoláskori érzéseim. Egyik-másik figurával azonosulni tudtam, bele tudtam bújni az ő gyerek létükbe, mert valamikor sok éve én is hasonlóan éreztem. Furcsa élmény volt időutazni 25-30 évet, miközben a mostani stabil, magabiztos szülői szememmel is olvastam a történetet.

És hogy miért volt ez a könyv fontos nekem kiskamasz nevelés szempontjából? Mert döbbentes, milyen keveset vagyunk jelen a gyerekeink életében. A könyv is így mutatja be a szülőket, de szerintem ez abszolút életbeli tapasztalat.

Amikor pedig együtt is vagyunk velük, a legtöbbször (persze csupa jó szándékból) utasítunk, fegyelmezünk, irányítunk, terelgetünk, kérünk, fegyelmezünk, morgolódunk. De nem kapcsolódunk. Nem ülünk le melléjük és nem lépünk be az ő világukba csöndben, ítélkezés nélkül. Nem értjük, érezzük, látjuk, mi játszódik le a lelkükben. Mert nincs rá idő.

Pedig azt hiszem, ahhoz, hogy majd az igazi kamaszkorban (és utána is) akarjanak hozzánk fordulni, akarjanak őszintén és nyíltan beszélni a szüleikkel, ahhoz az kéne, hogy már itt, tíz éves kor körül ne repedjen meg a kapcsolat. Legyen rájuk időnk! És őszintén érdekeljen bennünket, mik foglalkoztatják őket. Még ha az a mi, komoly felnőtt életünkhöz képest bagatell és gyerekes is. Az ő életükben az ugyanolyan komoly, mint a mi problémáink.

És mi van akkor, a nem is bagatell az a dolog, ami foglalkoztatja? Mi van, ha ő is részese egy ilyen zaklatásos sztorinak? Mi van ha úgy alakult, hogy az elkövetők között van? És ha áldozat? És ha szemtanú? BÁRKIVEL megeshet!  Akárhogy is legyen, az biztos, hogy csak akkor fog megnyílni, ha érzi, ott vagyunk, jelen vagyunk, támogatjuk, megértjük őt. Minden körülmények között. 

Miután elolvastam a könyvet sokat beszélgettem róla a fiammal. Elmeséltem neki, én melyik szereplővel tudtam azonosulni és kérdeztem, ő kivel. Ez nagyon fontos volt, mert így olyan dolgokat tudott megfogalmazni, amik a szereplővel kapcsolatosak, nem magáról kellett “színt vallania”, mégis mondatait a saját gondolatvilágából merítette.

Azt gondolom, minden szülőnek érdemes lenne 2-3 órát arra áldozni az életéből, hogy elolvassa ezt a könyvet. Kicsit visszarepít a saját sebezhető gyerekkorunkba, kicsit segít kilépni a szülői szerepből, akár leszállni a szülői magas lóról és odaülni a gyerekeink mellé – egy magasságba.

Szerintem ugyanúgy, ahogy egy kétéves mellé és leguggolok, ha kapcsolódni akarok hozzá, a (kis)kamaszoknál is egy szintre kell érnünk, hogy valóban megértsük őket. Nem felülről, szülőként beszélni hozzájuk, hanem azonos szintről, csendben figyelni őket. Így lehet valóban megnyílni egymásnak.

A gyerekeknek pedig azért jó elolvasni ezt a könyvet, mert nagyon jól megerősíti az empátiás érzéküket. Látják, hogy mindenkinek megvannak a maga hibái, sebezhető pontjai, félelmei, vágyai – az osztály legmenőbb tagjának is. Látják, hogy a világ nem fekete és fehér, nincsenek gonoszak és jók, hanem mindenkit a maga motivációja hajt. Meg hogy mindenkinek megvan a maga kis puttonya, benne több-kevesebb problémával (megoldandó feladattal?), bármilyen képet mutasson is kifelé. Ja, meg azért is érdemes elolvasni, mert egyébként nagyon izgi, egészen a végig nem derül ki, ki a tettes! 🙂