(vendégszerzőnk cikke)

Akinek alsós a gyereke, még inkább ismerős lehet az érzés: kitör a nyári szünet, örülünk, hogy végre az iskolai mindennapok strukturáltsága után lehet szabadabban folyni a történésekkel, hagyni a gyerekeket csak „lenni”, kedvükre unatkozni; de aztán viszonylag gyorsan kopog is nyomában szülői lelkiismeretünk, hogy “OK, de mégis csak…. ott vannak a házi olvasmányok is!!!” És teljesen természetes, hogy először, belénk, szülőkbe nyílalik a felismerés. Hiszen a 2. osztályt végzett kis lurkó még nem gyakorlott olvasó. Ott toporog 2. (vagy 3.) osztály végén az első ízben kapott nyári olvasmányok “listájával”, és ő – aki eddig az iskolában leginkább a szövegfeldolgozás keretei között találkozott a gyerekirodalommal (mert valljuk be, az iskolában azért kevésbé tekinthető általánosnak – bár sok remek példáról, kezdeményezésről is tudunk –, hogy a tanító néni csak úgy, élményszerzés, szórakozás funkciójával, bekuckózva a gyerekekkel az osztály egyik sarkában kialakított mesesarokba, örömfelolvasást tartanak), most több, hosszabb lélegzetvételű szöveget, sőt, mi több, “könyvet” kellene hogy elolvasson.

 Szerencsésnek mondhatják magukat azok a családok, akiknél a mindennapok természetes közegévé vált a mesélés – akár szabadon, akár könyvből –, a pusztán öröm- és élményfunkciójú felolvasások, mert talán ezek a gyerekek, családok egy ilyen olvasmánylista láttán nem csak a “kötelező” jelleggel, a mennyiséggel, a mumus olvasónapló kérdéseivel lesznek elfoglalva, hanem szerves folytatásaként élik meg mindannak, amivel egészen pici kortól tudatosan ráléptek az olvasóvá nevelés/nevelődés szép és nemes útjára. S bár a tantervben valóban nem szerepel a kötelező olvasmány fogalma, mégis – valljuk be – sokszor a házi olvasmányokra hagyományosan a mindenki számára kötelezően elolvasandó hosszabb-rövidebbb epikus művek fedőneveként asszociálunk.

Ebben az írásban arra teszek kísérletet, hogy szülőként (merő egybeesés, hogy épp 2. osztályt végzett leányzó anyukájaként, “első-listás” szülőként J), pedagógusként, s picit (pedagógiát oktató) szakemberként is, olyan kérdéseket járjak körbe, amelyek leginkább foglalkoztathatják a szülőket akkor, amikor az első házi olvasmányos listával hazaérkező gyereküket próbálják segíteni a választásban, motiválni az olvasásra.

Hogyan érdemes tekinteni a házi olvasmányokra, lehetnek egyszerre az olvasóvá nevelés és az irodalmi nevelés eszközei? Honnan indulunk szülőként, családként, az iskolai tapasztalatok, előzetes tudás alapján egy ilyen “első” listával, hova érkezik a lista? Az iskola mennyire készítette elő tudatosan, fokozatosan az önálló olvasást, a hosszabb lélegzetvételű olvasmányok egyéni tevékenységként való végzését? Az “első” lista mennyire “első-könyves” lista is? Hogyan értelmezzük az olvasmánylistát: a kötelező jelleg kap-e hangsúlyt, vagy természetes folytatásává válik annak a tevékenységnek, amit a gyerekünk az olvasóvá nevelődés családi élményein keresztül mindennap megél velünk, általunk? S mindeközben mi zajlik a gyerek fejében (amit talán kimond, de lehet, hogy éppen nem)? Bele tudjuk-e élni magunkat az ő helyébe, tudunk-e az ő fejével gondolkodni, amikor jól-rosszul megválasztott eszközeinkkel, “támogatás” címén segíteni próbálunk neki?

Ezek a kérdések talán azt is érzékeltetik, hogy a téma kapcsán úgy gondolkodunk, hogy nincsenek mindenkire érvényes receptek házi olvasmány ügyben. Minden család, minden gyerek más, más-más előzetes élménnyel, közös tapasztalattal vágunk neki egy ilyen olvasmánylistának. Azonban fontos, hogy ez is közös ügyünk legyen a gyerekkel! (közös választás a listáról, miközben komolyan vesszük az érzéseit, kérdéseit, esetleges aggodalmait. Mert az alsós gyerekben még igenis ott él a megfelelésvágy, ő valószínűleg másként tekint egy ilyen, az imádott tanító nénijétől kapott könyvlistára!). Ennek a kísérlete az írás végén a gyermeki “hangot” megjelenítő játék is, mely számomra elsősorban szülői önismereti tréning, kicsit tükörbe nézés, az empátiagyakorlás csetlő-botló eszközeJ).

Házi olvasmányok: az olvasóvá nevelés és az irodalmi nevelés együttes eszközei (?)

Benczik Vilmos nagy hatású dolgozata nyomán megfogalmazhatjuk, hogy a házi olvasmányokat az olvasóvá nevelés és az irodalmi nevelés együttes eszközeként szokták kezelni, de kisgyermekkorban a házi olvasmányok kiválasztásának kritériumai kapcsán – hangsúlyozza a szerző – érdemes az olvasóvá nevelés szempontjait jobban előtérbe helyezni. Kisgyermekkorban ugyanis a gyerek még kevésbé képes az áttételes jelentések (többszörös metaforikus jelentésrétegek) értékelésére. Még „naiv” olvasó, aki elsősorban azonosulást keresve kapcsolódik a művekhez, a saját magáról szóló meséket, élményvilágokat keresi. Ahogy G. Gödény Andrea is hangsúlyozza tanulmányában: az olvasmányélmény létrejöttében épp ezért kitüntetett szerepe volna az olvasói életvilágok és a szövegvilágok optimális találkozásának, avagy az irodalom „rólunk szóló”, önreflexiós jellege kihasználásának. A házi olvasmányokkal kapcsolatos nehézségeket – jellemzően a „kortárs vagy klasszikus műveket válasszunk-e” kérdését– éppen ezért nem is ennek mentén látják megoldhatónak a szakemberek, hanem az olvasói világ és a szöveg világának szerencsés találkozását, az azonosulás lehetőségének élményét emelik ki.

Talán a fentiek miatt is válhat annyira fontossá az a bizonyos „első” lista, és az, hogy valóban mennyire „első-könyv” jellegű ez a lista? Olyan-e, amivel kedvet kap a gyerek az olvasáshoz, az önálló olvasás élménnyé válik számára, mintegy szórakozást nyújtva; vagy a szöveggel való találkozás negatív élménye elveszi – egy ideig legalábbis biztosan – a kedvét az olvasástól.

Honnan indulunk szülőként, családként az „első” házi olvasmányos listával a kezünkben?

A lista nem önmagában „jó” vagy „rossz”. (Bár a tudatos kiválasztás kritériumai nyilván nagyon meghatározóak lehetnek). Ha a családban kevésbé természetes a mindennapi tevékenység részeként az olvasás, mi magunk sem szolgálunk a napi rohanásban mintával, a gyereknek nincsenek korai, bevésődött mintái ennek együttes élménnyé válásában, valószínűleg a „kötelező” íz is jobban bekúszik a közös képbe.

Emlékszem, hogy a „karanténsuli” befejeztével júniusban mennyire fellélegeztünk és milyen kitörő örömmel nyugtáztuk, hogy az utolsó héten már csak afféle „levezetés” a mi osztályunkban a tanulás. Egy miniprojektet kellett megvalósítaniuk a 2. osztályos lányoméknak VAKÁCIÓ címmel, ahol az volt a feladat, hogy a VAKÁCIÓ betűit kellett fordított sorrendben lerajzolniuk, valamilyen állatot formázva a betűkből, s majd az állatokkal kapcsolatos kis verseket írniuk. Ugyanakkor ott lapult már a zsebünkben az a bizonyos „első” olvasmányos lista is, amit kezdetben jó mélyre tuszkoltam a zsebemben, hogy még véletlenül se akadjon a lányom kezébe rögtön a suli befejezése után. S csak lopva-lesve kukucskáltam néha bele, ízlelgetve a címeket, hogy majd átgondoltan vethessük bele magunkat a könyvek felkutatásába, beszerzésébe (mert nem minden könyv volt meg a könyvespolcunkon). Azon is sokat morfondíroztam, hogy vajon mennyire „első-könyv” jellegű a listánk? Akaratlanul is elvárások cikáztak a fejemben – ismerve a Pagony Kiadó Most én olvasok! című kortárs magyar „olvasni tanulok” sorozatot).

 Mindenesetre jó sok gondolattal a fejemben gyűrögettem egy ideig a papírt, de aztán belelkesülve a választás szabadságától – merthogy egy jókora listából lehetett mazsolázni, s a kötelező szám sem volt megadva – olyanokat választottunk, amik beleillenek Anya „első-könyv” jellegről alkotott képébe. A viccet félretéve: olyanokat, melyek szórakoztatóak, humorosak (a lányom imádja a vicces történeteket), könnyű a szereplőkkel azonosulni, nem nehéz a nyelvezete és sok szép illusztráció is van benne (mert a leányzó imád rajzolni, képeket nézegetni).

Az iskola mennyire készítette elő az önálló olvasást?

A listával a kezemben azon is sokat agyaltam, hogy iskolai körülmények között mennyire volt lehetőség arra, hogy a gyerkőc az olvasást néma, individuális tevékenységként is megélhesse. Van-e olyan iskolai élménye (a 2. osztály 2. félévét ráadásul digitálisan teljesítettük ugye), hogy olvasunk pusztán magunk, osztálytársaink örömére, szórakoztatására, és nem feltétlenül kell a szövegből kihámozni a cselekmény helyszínét, a történet szerkezetét, szereplőit, szabályos kérdésekre szabályos válaszokat adni, amikre ráadásul pontokat is adnak.

Ebből a szempontból is talán szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert a tanító nénik által gondosan kiválasztott és a gyerekekkel közösen feldolgozott, hosszabb lélegzetvételű irodalmi mű segítségével (Csukás István meseregénye, a Téli tücsök meséi segítségével), fokozatosan, kis lépésekben bejártuk (nyilván mi, szülők is, a gyerekkel közös tanulás. támogatás során) azokat a lépcsőfokokat, amelyek az önálló olvasóvá nevelődés iskola által is támogatott mérföldköveit jelenthetik – online és offline világokat átívelően: gyakoroltuk a néma olvasást, elmerültünk a szöveg világában, kutattunk, búvárkodtunk sok egyéb forrásban, hogy a szöveg által kínált élménypuzzle-darabokat különböző tevékenységek segítségével újra és újra összerakjuk, saját jelentéseinket felépíthessük.

Hogyan értelmezzük a gyerekkel közösen a listát?

Nyilván arról is beszélgetni kellett – mivel „első-listásak” vagyunk –, hogy a nyári szünetben, amikor elvileg a pihenésé, nyaralásé, lazulásé a főszerep, miért kapunk ilyen olvasmánylistákat. Egy ilyen könyvlista azt jelenti, hogy mindent el kell olvasni róla és azt vissza is fogják kérdezni? És tényleg le is kell majd írni, amit elolvastunk? Az olvasmánynaplónak nevezett valami hasonló ahhoz a nyári élménynaplóhoz, amit 1. osztályban lehetett vezetni, ha valakinek kedve volt hozzá? Mind olyan kérdések, amit a gyerek jogosan kérdez/kérdezhet. És remélhetőleg meg is fogja kérdezi. Az, hogy ezekre a kérdésekre szülőként mi a válaszunk, hogyan értelmezzük közösen ezt a listát, nagyban függ attól, hogy milyen előtörténetünk, közös élményeink vannak az olvasással, kapcsolatban. Minden család, szülő máshonnan fog indítani és valószínű nem lenne két egyforma válasz sem ezekre a kérdésekre.

Ha tudatosabbak voltunk a családi alapozást illetően, a szabad vagy könyvek általi mesélés, a közös felolvasások részei voltak a mindennapjainknak, bizonyára nem a listaszerűség fog „megakadni”. Nem mennyiségben próbáljuk mérni a kötelező olvasmányélmény-bevitelt, hanem a választhatóság szabadságával élve, a gyerek igényeiből kiindulva – hiszen mi ismerjük legjobban a gyerekünket – vele közösen próbáljuk megtalálni azokat a könyv-csodákat, amelyek segítségével jó eséllyel esik rabul a szavak, szövegek világának. (Nálunk az alábbi képen látható darabok lettek végül a befutók). Ha pedig a közös választás eredménye az lesz, hogy a gyerekünk olykor csak úgy, magától is bekuckózik az (álnok módon) általunk kialakított mesesarokbaJ – nálunk ezt napközben az imádott csepphinta helyettesíti –, s odasandítva azt látjuk, hogy néha mosolyra görbül a szája, mert élvezi, szórakoztatja, valóban átéli azt, amit olvas, akkor talán fellélegezhetünk, hogy az első ütközetet jó esélyünk van arra, hogy megnyerjük.

És vajon mit gondol(hatott) magában a gyerek?

               … avagy önismereti beszélgetés szülői önmagunkkal

Várjunk csak! Ha egy oktávval alacsonyabb hangfekvésben sutyorognak a szüleim, tuti, hogy már megint valami becserkészős előkészület zajlik. Micsoda? Reméled, hogy a lista „első-könyves” lista? Ahaaaa, szóval könyvek! Tényleg, már emlékszem!!! Azt mondta a tanító néni, hogy a nyárra kapunk egy könyvajánlót, és választhatunk belőle olyat, amit szívesen elolvasnék. De ezen mit kell sutyorogni? Én már láttam ezt a papírt (úgy emlékszem, az volt a címe, hogy olvasmányajánló), és tuti, hogy a Harisnyás Pippit például elolvasom, mert az nagyon vicces. Mesefilmen már láttam, és akkor is nagyon sokat nevettem rajta.

OK, OK. Tudom, hogy ezt is először „jól meg fogjuk beszélni”, hogy mit lenne érdemes elolvasnom a felsorolásból. Én biztos olyat fogok választani (Hahó, Anya, érted? Én választok!), amiben szép képek, illusztrációk is vannak és nem olyan borzasztóan hosszú. Olyat, mint például a Halló, mama! Az annyira cuki! Nekem is távol vannak a nagyszüleim, mint Teo-nak, leginkább skype-on, chat-en szoktam velük beszélni. S annyira menő, hogy a könyv borítója egy tabletet formáz. Néha olyankor is játszom vele, amikor nem is beszélünk tableten a nagyiékkal, csak úgy játszunk a hugival, a könyvekkel.

Ja, hogy olvasmánynaplót is lehet írni. Hm…. Muszáj is? Az összeset, vagy csak azokat kell leírni, amiket kiválasztottam? Remélem ez kb. olyan, mint a nyári élménynapló, amit 1. osztályban is írtam …. és főként rajzoltam. Mert az biztos, hogy rajzolni is szeretnék bele!

Aha, hogy kijelölhetünk, ha gondolom, egy rövidke idősávot minden nap, amikor lehet olvasni – csepphintában, ágyon fekve, mittudoménhol…. (Stipi-stopi! Csepphinta!) Á… megvagy! Ilyenkor a rendszerességet akarod álruhába öltöztetve belesimítani a közös képbe! Ne aggódj, Anya, mondom, NE AGGÓDJj! Ha látom, hogy te is olvasol, jó eséllyel én is kedvet kapok hozzá.

De sajnálom! A csepphintám csak egyszemélyes! 🙂

írta: Tókos Katalin, egyetemi adjunktus az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar Neveléstudományi Intézetében, és legfőképp 2 kislány anyukája:)

A cikk elején szereplő kép pedig a szerző kislányának rajza.