Vagy nem csak gyerekkorban. Szerintem az alábbi megoldások nem csak a gyerekeknek segítenek abban, hogy nagyobb érzelmi intelligenciával álljanak hozzá a dolgokhoz, hanem a felnőtteknek is. Na persze, minél előbb kapja valaki az efféle eszközkészletet, annál könnyebben és mélyebbre szívódik a tudatába. Ebbe fog eszmélni, ez lesz számára a természetes. És ez mekkora kincs lesz az összes későbbi kapcsolatában!

Szerintem az EQ igenis tanulható. Nem tudom, a tudomány mai állása mit mond erről, de az én meglátásom az, hogy bizony megesik, hogy valakinél “elsorvad” az érzelmi intelligencia, másnál meg kivirágzik. Attól függően, a környezet, a szülők mit tanítanak neki erről. Persze a tanulás alatt nem direkt tanulást, sokkal inkább tapasztalást értek. Nem tudom, mitől függ az, ki mekkora EQ csomaggal születik, de látom, hogy még az egyik fiam minden olyan dolgot, amiben empátia, törődés, az érzelmek megfogalmazása van, teljesen ösztönösen csinál, addig a másiknál ez tanulási folyamat. Viszont azt is látom, hogy ő is sokat változik, tehát a tapasztalat azt mondatja velem, hogy az EQ gyakorlással és tudatossággal megerősíthető – és hogy sokáig rajtunk, szülőkön múlik, hova fejlődik a gyerekünk. De lássuk, mi az, ami segít az EQ megizmosításában.

 

1. Fogadd el a gyereked érzéseit!

Az, hogy elfogadod, ha gyereked mérges, frusztrált vagy épp csalódott nem jelenti azt, hogy egyet is értesz vele.  Te érted, hogy fontos abbahagyni a játékot, hogy legyen idő az esti vacsi-fürcsi-mese forgatókönyvre, de ettől a gyereked még lehet mérges. “Értem, Szívem, hogy te még játszanál, megértem, hogy rossz érzés épp most abbahagyni.” Ezzel az egy mondattal mennyivel többet el lehet érni, mint a logikus, “felnőtt” magyarázkodással! Persze el lehet neki mondani, mi az oka annak, hogy el kell pakolni a játékokat és irány a fürdőszoba, de az az egy mondat az egész elején. Az olyan sokat számít!

Lehet, hogy egy ilyen apró mozzanatra hatalmas hiszti alakul ki, de ilyenkor érdemes arra is gondolni, hogy lehet, hogy sok mindent raktározott már el a gyerek a nap folyamán, ez volt az utolsó csepp a pohárban, és robbant a bomba. Őszintén, nekünk, felnőtteknek is van ilyen néha. És akkor olyan jó, ha nem fojtja senki belénk a kirobbanó feszültséget, nem vágnak képeket és nem okoskodnak, hanem megértően viselkednek velünk szemben. “Ó, Drágám, jó húzós napod lehetett, ha így érzel. Sajnálom, gyere megölellek.”

Amíg tényleg kicsi gyerekekről beszélünk, nekik még az is nagy segítség, ha megtudják, a bennük feszülő érzéseknek van nevük. “Látom mérges vagy és csalódott.” Ezzel be tudják azonosítani az érzelmeiket, és ha legközelebb hasonlóak bukkannak föl, felismerik őket. A következő lépcsőfok pedig az lesz, amikor kezelni is tudják őket, akár akkor is, ha a szülő nincs jelen.

A gyerek akkor tudják majd mások érzelmeit felismerni és elfogadni, azaz empátiával viseltetni másokkal szemben, ha előbb maguk is megtapasztalják, milyen az, ha elfogadják az ő érzelmeiket. 

Higgyétek el, tapasztalatból tudom, milyen nehéz egy-egy ilyen hisztizős pillanatban nem leordítani a gyerek fejét, de annyira megéri megtanulni elszámolni magunkban és megértően fordulni a gyerek felé! Nem baj, ha nem sikerül mindig (nekem sem!). Csak törekedj rá, és hidd el, te is bele fogsz jönni, egyre rutinosabban fogsz tudni lenyugodni és megértően viselkedni a gyerekeddel!

 

2. Hagyd, hogy kifejezhesse az érzelmeit!

A kicsi gyerekek még nem tudják megkülönböztetni az érzelmeiket “saját maguktól”. Ezért, ha a szülő megpróbálja tagadni vagy kisebbíteni a gyerek negatív érzéseit (Ugyan, nem is fáj annyira, látod, alig egy horzsolás!), azzal a gyerek úgy érezheti, egy része szégyenletes vagy takargatni való.

A negatív érzések nem szűnnek meg csak azáltal, hogy tagadjuk őket. Sőt, ezzel csak lekerülnek a tudatalattiba, ahol aztán a gyerek nem tudja irányítani őket, és legközelebb egy alkalmas időpontban, (pl. amikor a kistestvérével szemben erőfölényben érzi magát) könnyen kirobbanhat belőle.

Fontos lenne megmutatni a gyerekeknek, hogy az érzelmek skálája nagyon széles, és igen, van egy jó adag negatív érzelem is, amivel nincs semmi baj. Ha elfogadjuk őket, ha átéljük őket, akkor kontrollálhatóak maradnak, és egy idő után elpárolognak. Minden érzelem. Ezt a  “megoldási utat” viszont gyakorolni kell, sokszor-sokszor. 

Épp pár napja történt velem, hogy a két és fél évesemmel vendégségben voltunk egy barátnőmnél, ahol szintén volt egy két éves kisfiú. Természetesen, ahogy annak történni kell ment az “Enyém! Add vissza! Nem adom! Brühüüüüüü, anyaaaaa!” műsor. De ahelyett, hogy rendre utasítottam volna a fiamat (“Nem illik így viselkedni! Vendégségben vagyunk! Ne hisztizz!”), elfogadtam az érzéseit. Természetesen akkor közbeléptem, ha tettlegességbe fordult volna a dolog, mert ütni sosem szabad (ezt mindig el is mondom szavakkal is a gyerekemnek), de egyébként hagytam, hogy megélje az érzéseit. Még akkor is, ha ez néha úgy nézett ki, hogy a földön fekve, teli szájból sírt. Hál’isten a négy gyerekkel a hátam mögött már van annyi tapasztalatom, hogy tudom, sokkal fontosabb ez a hozzáállás, mint az, mit szólnak hozzám a kívülállók. (A barátnőm elfogadta, sőt mosolygott is, ha pedig vadidegen helyen történik hasonló eset, már nem érdekel, vadidegen emberek mit gondolnak rólam 🙂 )

 

3. Taníts a gyerekednek problémamegoldó készségeket!

Az érzelmek jelzőlámpák. Nem az a lényeg, hogy dagonyázzunk bennük, hanem az, hogy megértsük, mi zajlik a belsőnkben és tudjunk a problémákra megoldásokat is találni. Csakhogy addig nem lehet a megoldáson agyalni, amíg az érzelmek elködösítik az ember fejét. Ezért fontos megtanítani a gyerekeknek azt, hogy az érzelmeket, bármilyen viharosak vagy fenyegetőek is 1. el kell fogadni 2. hagyni kell megélni őket (igen, most olyan mérges vagyok, hogy fel tudnék robbanni!) 3. mélyeket kell lélegezni 4. mivel egy idő után minden érzelem elpárolog, “csak” ki kell várni, hogy ez megtörténjen és ezután lehet a lehetséges megoldásokat számba venni.

“Igen, értem, hogy mérges vagy és tehetetlennek érzed magad, mert a testvéred mindig elveszi a te játékaidat. Ez nagyon idegesítő tud lenni. Gyere, hadd öleljelek meg. Úgy, lélegezzünk néhány mélyet. Jobb már? Ok, szerinted hogy tudnánk megoldani, hogy ez ne így folytatódjon?” A gyerekek néha sokkal leleményesebbek, mint gondolnánk. Csak időt kell hagynunk nekik, hogy a lila köd felszálljon és racionálisan tudjanak gondolkozni.

Persze ennek a módszernek a megtanulásához idő és sok gyakorlás szükséges.  Meg az sem árt, ha jó példával járunk elöl. 

Ezért nem érdemes csak úgy belecsöppenni a gyerekvitákba és igazságot szolgáltatni. Mert lehet, hogy rövid távon hamarabb ül el a vihar, de hosszú távon megfosztjuk a gyerekeket attól, hogy megtanulják és begyakorolják az érzelmeik kezelését majd a helyes megoldás megtalálását.

 

4. Hagyd, hogy kijátssza magából!

A gyerekek napi szinten rengeteg érzelemmel próbálnak megbirkózni: frusztráltak, türelmetlenek, féltékenyek, aggódnak, mérgesek, stb. Mivel ők még nem tudják szavakba önteni, mi okozza bennük a feszültséget, valahogy muszáj kiengedni magukból ezeket a feszítő érzéseket. Ennek pedig a legjobb módja a játék. A szabad játék. Ahol a szabályokat, a szerepeket, a helyszínt és a történetet maga a gyerek alakíthatja. Még jobb, ha mi is részt veszünk ezekben a kötetlen (de hihetetlenül fontos!) játékokban, pláne, ha játékos hempergőzés és nevetés is társul hozzá. A nevetéssel ugyanúgy megszabadulhatunk a stresszhormonoktól, mint a sírással. Azt meg mindenki tapasztalta már, milyen megkönnyebbüléssel jár egy kiadós sírás. Nos, ugyanez, csak nevetéssel párosítva, pláne a legkedvesebb személlyel (a szülővel) együtt megélve – a legjobb feszültséglevezető módszer.

Ezért (is) van égetően szükség arra, hogy a gyerekeknek legyen idejük és alkalmuk eleget játszani. A kötetlen, szabad játék fontossága nem mérhető számokban, de többek közt a gyerekek egyik legfontosabb készségét, az érzelmi intelligenciájukat erősíti.

A cikk megírásához Dr. Laura Markham írásait, könyveit és kurzusait (és a saját tapasztalataimat 🙂 ) használtam fel.