Egyedülálló szülőként is lehet boldogulni.

Akik egyedül neveljük a gyerekünket, gyerekeinket, általában nem szánt szándékkal választjuk ezt a helyzetet. Az élet sokszor hoz olyat, amit magadtól nem választanál, de mégis meg kell csinálni, és lassan rájövünk, milyen sokat tanulunk belőle. Bár nem álomfoglalkozás, mégis: hogy lehet a legvidámabban végigcsinálni az egyszülős gyereknevelést?

Ha az ember (lánya) egy személyben kell, hogy legyen apa és anya, akkor az elsődlegesen azzal jár, hogy sokkal leterheltebb, mint más szülők. Ez logikus: két kezed van, egy szád, és neked kell boltba menni, gyógyszert kiváltani, farsangi jelmezt készíteni (aktuális), rollert javítani, játékokat elpakolni, mesélni, elmosogatni, és emellett élni, dolgozni… Persze egy ’hagyományos’ anyuka is lehet fáradt, és egy normális családban is rászakadhat hosszú időn át az egyik szülőre a ’gyerekezés’. De mégis kicsit más, amikor a feladatokat a szülők egymás közt passzolgathatják. Az összes döntés, lelki teher, a sok ’vajon jól csinálom?’ is egyedül talál meg minket.

A társ nélküli gyereknevelés nagyon nagy rugalmasságot kíván, és a másokba vetett bizalom képességének kifejlesztését.

Mivel egyedül sokkal nehezebben boldogulunk, ezért a szülőnek a legfontosabb, hogy képes legyen jó kapcsolatot kialakítani azokkal, akik tudnak a mindennapokban segíteni: ha van például rokon, aki szívesen elviszi a csemetét egy kicsit, vagy barátnő, aki sétál a babával, akkor éljünk a lehetőséggel. Számomra talán ez a legérdekesebb, hogy nem ’gubózhatok be’, mivel nem engedhetem meg magamnak.

A legmegterhelőbb azoknak a feladata, akik születésétől társ nélkül nevelik a babájukat. Az első gyerek annyi stresszes helyzettel, újdonsággal jár, amit egymaga senki sem tud tökéletesen ellátni.  Ilyen helyzetben támaszkodjunk a lehető leginkább a családunkra és kedves ismerőseinkre.  Ahogy egy – két gyereket egyedül felnevelő – kedves barátnőm mondta: semmi szükség rá, hogy az első, amúgy csodás hónapok alatt az ember éveket öregedjen. Értessük meg a családunkkal, ha ez nem lenne egyértelmű, hogy rengeteg segítségre van szükségünk. Szerencsére a nagyszülők az unoka kedvéért sok mindenre képesek, sokkal többre is, mint valaha ők vagy a család gondolta volna. Ez persze nem a családtagok végletekig való kihasználását jelenti, csak annyit, ne kerüljünk kétségbeejtő helyzetekbe, amikor ezt elkerülhetjük egy kis szervezéssel és egy kéréssel.

Ha valakinek nincs társa, akivel megosztaná a feladatokat, nincs kéznél más segítség, és ki tudja ezt gazdálkodni, akkor babysitterre is támaszkodhat. Azért érzem kicsit fontosnak ezt így leírni, mert sokan elitélően gondolkodnak erről, és puszta pénzkidobásnak tartják. De házastárs nélkül olykor teljesen máshogy néz ki a gyereknevelés. Néha még a babysitter bevetése is jobb, mint ha romokban hever a szülő, vagy ha nem tudja otthon hagyni a beteg gyereket, és vinnie kell magával. Hetente akár egy vagy két óra ide-oda tologatható szabadidő is nagy segítség tud lenni, és az általam megismert bébicsősz lányok nagyon kedvesek, és akár heti másfél órára is szívesen jönnek – nem kell feltétlenül heti többszöri alkalomban és több órás látogatásokban megegyezni. (Az, hogy a csemete jól ismerje azt, aki vigyáz rá, és megbízhasson benne, szívesen legyen vele, természetesen nagyon fontos.)

Az önfeláldozás, önfeladás egy olyan helyzet, amibe könnyű egyedülálló szülőként belecsöppenni. Annyi a tennivaló, hogy az ember olykor azt veszi észre, már több hónap eltelt, és ő semmit nem csinált, csak a napi feladatokat pörgette. Ahogy a szülő egyre kedveszegettebb és fáradtabb, mondani sem kell, a gyerkőc is egyre nyűgösebb. Tudatosan ki kell ebből lépni, és egy kicsit ’felnőtt életet élni’. Járjunk el például sportolni, mozogni. Ezzel nem veszünk el a csemeténktől, hanem inkább adunk neki.

Nagyon lényeges, hogy – bár nem tökéletes családban élünk vele – megtanítsuk a legfontosabbra a gyerekünket: hogy kell boldognak lenni. Ha a gyerek csak önsanyargatást, önsajnálatot lát a kis világában, maga körül, akkor ezt tanulja meg. A megvásárolható javaknál sokkal fontosabbak az önfeledt pillanatok. 

Azt hiszem, aki gyerekkorában megtanulja, mi az a boldogság – és hogy ennek semmi köze ahhoz, hogy éppen mit tudunk megvenni –, az ezzel a képességgel él tovább. Ezt pedig a szüleitől, tőlünk tanulja meg. Nekünk tehát, ha nem is mindig, de jól kell éreznünk magunkat az életünkben.  Emlékszem, mikor apukám elvitt úszni gyerekkoromban, olyan elégedettek voltunk mindketten, csak attól, hogy visz a folyó és süt a nap, hogy azóta sem tudok ennél jobb dolgot elképzelni. A mai napig járok úszni, mert ez minden alkalommal feldob.

A csemeténknek próbáljunk meg, amennyire lehet, adni egy kis család-élményt is. Mi rengeteget találkozunk a nagyszülőkkel, és egy kis rendszert próbálok vinni az életünkbe úgy, hogy a kisfiam tudja: ha olyan hétvége van, hogy nem tud apukájával találkozni, akkor mi megyünk a nagyszülőkhöz. Vagyis ’csak anya’ általában csak hétköznap van.

Egy további ötlet saját tapasztalatomból. Hogy jól legyünk, és a gyerekünk is jól legyen, érdemes elkerülni az elkeserítő beszélgetéseket, a sajnálkozó kommentárokat. Sokan, akik nem ebben a helyzetben vannak, néha a legjobb szándékkal is ’lehúzó’ dolgokat mondanak. Viszont az embert nem villanyozza fel, ha azt hallgatja, hogy ’én ezt egy napig nem bírnám csinálni’, ’nem tudom, hogy vagy képes erre’. Én sem tudom, hogy vagyok rá képes, én csak csinálom. Ez is csak egy élethelyzet, amiből ki tudjuk hozni a legjobbat.

Ha a gyerekünk másik szülője nem velünk él, sok variációja lehet annak, miért történt mindez. Nem is ismerjük az apát, vagy már a terhesség alatt elhagyott; esetleg teljesen eltűnt a szemünk elől a másik fél. Vagy éppen szoros kapcsolatot tart a gyerekével. Sokkal könnyebb mindenkinek, és jobb a gyereknek, ha a másik szülő minél jobban bekapcsolódik a nevelésbe, persze csak ha nincsenek az apa és anya közt mindennapos konfliktusok.

Amennyire tőlünk telik, békéljünk meg a helyzettel, és támogassuk, hogy jó legyen a kapcsolata az apának – esetleg anyának – a csemeténkkel. Ne hallgassunk az egónkra, a büszkeségünkre, itt nem az számít, nekünk mi jó. (Bár ezt talán nem is kell említeni, sokszor látni, hogy az anyukák minden sérelmet elengednek a gyerek érdekében.) A legfontosabb, hogy élő, igazi kapcsolata, élményei legyenek a gyerekünknek a másik szülővel. Az apakép a kisfiúknak éppúgy rendkívül fontos, mint a kislányoknak: az ’eltűnt apa’ tudjuk, hogy felnőttkorban mennyi kötődési, kapcsolatépítési gond forrása. Mesterséges világot persze nem kell teremteni: annyira legyünk jóban a másikkal, amennyire az nekünk is jólesik. Próbáljunk minél többet beszélgetni a másik, családi fészken kívül élő szülővel (persze csak ha ezt megoldható) . A kicsik a légkörre, a hangulatra rendkívül érzékenyek, azonnal ’leveszik’, mi a valós helyzet. 

Sok példa van rá, hogy az apuka (anyuka) hosszú idő után ébred rá, hogy mennyire fontos neki a régi családja; adjunk lehetőséget, hogy a másik szülő és a csemeténk közt újraépüljön a kapcsolat.

Ahogy a legelején írtam, az egyedülálló szülőnek a rugalmasság ’leckéjét’ kell elsajátítania; így azt is, hogy a családban mindenki boldogsága egyaránt számít.

írta: Szabó Ágnes

illusztráció: ciiawhatsup