Soha nem tudtam jól rajzolni. Sok sorstársamhoz hasonlóan ott állt meg a rajztudományom, ahol nagycsoportosan pálcikaembereket rajzol az ember. Mindig is csodáltam azokat, akik papírra tudják vetni a fantáziájukban megszülető dolgokat, de nekem ez valahogy sose ment. Ahogy az éneklés, a hangszerek megszólaltatása vagy a kislabda dobás sem. Mindezek utálatos, frusztráló dolgok voltak az iskolában. Mondjuk szerintem a világ legnagyobb hülyesége olyan tevékenységeket osztályozni, amik igazából arra hivatottak, hogy az ember megízlelje az alkotás örömét – az eredménytől függetlenül.

Aztán ahogy megszülettek a gyerekeim, muszáj volt kitörnöm a korlátokból, és bármennyire is bénának éreztem magam, énekeltem és rajzoltam a gyerekeimnek. Ők pedig csodálattal hallgatták és nézték a “művészetemet”.

Akkor jöttem rá, mennyire magam állítottam ezeket a korlátokat – hogy nem tudok énekelni, rajzolni, stb. Valójában csak senki nem mutatta meg, hogyan kell ezeket a készségeket jól elsajátítani ill. nem gyakoroltam eleget.

Immár felnőttként, hogy nem lebegett fölöttem az osztályozás fenyegető réme, illetve hogy pozitív visszajelzéseket kaptam a gyerekeimtől, nekibátorodtam. Megnéztem, a gyerekkönyvek illusztrációit hogyan készítették, sok rajzolós videót nézegettem, sketch-eket, vázlatokat, rajzokat tanulmányoztam, és egyszerűen elkezdtem utánozni őket. Nem kimagaslóan egyedit akartam alkotni, csak valami élvezhetőt, amikor leülök a gyerekeimmel rajzolgatni.

Az egy dolog, hogy én magam élveztem ezeket a szárnypróbálgatásokat, de egyszer csak az egyik fiam megszólalt:

“Anya, te olyan szépen tudsz rajzolni, én meg olyan béna vagyok!”

Összeszorult a szívem, mert a pillanat tört részére visszarepültem az időben oda, amikor kisiskolásként én magam éreztem hasonlóan. Nem akartam, hogy a gyerekeim ugyanezt az utat járják be. Nem akartam, hogy az alkotás szabadsága helyett azt érezzék, ők nem jók valamiben, soha nem is lesznek, mások bezzeg.

Szóval azt mondtam neki “Tudod, én sem úgy születtem, hogy ezeket kapásból tudtam. Eláruljam, honnan tudok így rajzolni? Megnéztem más hogy csinálja, és elkezdtem utánozni őket. Ellestem azt, amit ők már tudnak. Aztán, amikor már sokat gyakoroltam, nem is kellett azt néznem, hogy csinálják a többiek, hanem kísérletezhettem magam is. Ki akarod próbálni?”

Kinyomtattam neki pár egyszerű rajzot, emberfigurákat, ahogy különböző tevékenységeket csinálnak és együtt elkezdtük lemásolni őket. Beszélgettünk róla, hogy figyeljen az arányokra, hogy milyen hosszú az emberke törzse vagy lába, de egyébként csak rajzolgattunk békésen egymás mellett.

És egyszer csak megérezte, hogy amit papírra vet, az jól néz ki. 

Nem csak az én dicséretem, hanem az ő szeme is érzékelte, hogy jó az, amit csinál. Hogy ügyes. Hogy tud fejlődni. 

Nem emlékszem, mikor ült ilyen sokáig a papír fölött, rajzolgatva. Amikor én már otthagytam, mentem a dolgomra, ő még akkor is ott maradt alkotni, majd jött büszkén mutogatni, miket csinált.

Mikor befejeztem, megkérdeztem tőle: “Ugye most már látod, hogy te sem vagy béna? Hogy ha tudod, hogy kell rajzolni és eleget gyakorolsz, akkor te is olyan ügyes leszel mint én. Sőt!”

Tudjátok, nem is az volt a leginkább szívet melengető a helyzetben, hogy fülig érő vigyorral bólogatott, hanem az, hogy a körülöttünk sertepertélő hat éves öccse azt mondta: “Ez a fociban is így van. Ha jó cseleket tanulok és sokat gyakorolok, akkor nagyon ügyes leszek!”

Ezek azok a pillanatok, amikor annyira jó szülőnek lenni!

Tudom, hogy a valódi művészet nem arról szól, hogy lemásoljuk, más mit alkot. Tudom, hogy kell, sőt nagyon is fontos, hogy valamilyen technikával a saját belső világunkat mutassuk meg. De ezzel a “leckével” nem is az volt a cél, hogy a belső világát tárja elém, sokkal inkább az, hogy

megtapasztalja, az önkorlátozó hiedelmek felülírhatóak. Mindenki képes a változásra.  

Tudom, sajnos nagyon jól látom, hogy a mai iskolarendszer mennyire megnyesi a gyerekek alkotó képességeit. Mennyire nem engedi kibontakozni a diákokat és mennyire skatulyába zárja őket felcímkézve azzal, hogy “Te ezt tudod” vagy “Te meg ezt nem tudod”. Szűk kockába zárja a gyerekeket, akik egy örök életre elhiszik, hogy miben jók és miben nem.

De ott vagyunk mi, a szüleik, akik segíthetünk nekik változni.

Elmondhatjuk, megmutathatjuk és jó példával járhatunk elöl, hogy ezek az önkorlátozó gondolatok nem betonból vannak ránk öntve. Igenis szétfeszíthetőek, megsemmisíthetőek, csak a gondolkodásunkat kell megváltoztatnunk. 

Te mit gondolsz magadról, miben vagy “béna”? Szerinted ez mindig, minden körülmények között igaz? Nem lehet, hogy csak az iskola, a környezeted, a szüleid vagy te magad húztad magadra ezt a skatulyát? Mit tennél, ha a gyereked azzal állna eléd, hogy ugyanabban a dologban érzi bénának magát, amiben te? Ráhagynád, hogy ez “családi örökség” vagy megpróbálnál segíteni neki? Hogyan segítenél, mit tennél, hogy megváltozzon a véleménye? És nem lehet, hogy ez a megoldási javaslat saját magadra is érvényes lehetne?

Sokszor mondtam már, hogy a gyereknevelés az egyik legjobb önismereti út. Azt hiszem, ez a példa is elég jól alátámasztja ezt.

Ha tetszett a cikk, oszd meg másokkal is!