Vannak napok, amikor egyszerűen semmi nem jó. De semmi. Bal lábbal kelnek föl a gyerekek, mindenre egy morgás a válasz, piszkálják egymást, ha kell, ha nem. Nem jön a busz, dugó van a varosban, lemondanak egy várva várt találkát, amikor kiborul, elszakad, nem találod…. A suliból hazafelé jövet csak rossz híreket hall az ember, és mivel frusztráltak a gyerekek, egész délután tovább piszkálják egymást. Tipikus esete a viccnek, ahol hol azért bosszantja az egyik a másikat, mert van rajta sapka, hol azért mert nincs. És ott vagyok a közepén én, az anya, akinek alapvetően jó napja lett volna, de a környezete lehúzza, a gyerekei pedig estére csontig rágják róla a bőrt. És tudom, hogy nem szabad kiabálni, de néha nagyon is felmegy a pumpa, amivel csak azt érem el, hogy az egész napi nyűg-puttonyba még egy nagy adag lelkiismeret furdalást is bepakolhatok. Legyen már vége ennek a napnak, ááááá….

Ismerős a helyzet? Nekem tegnap volt részem ilyenben.

Elmondom, nekem ilyenkor mi segít:

Rájöttem, vagyis inkább elfogadtam, hogy vannak dolgok, amiket nem én irányítok. Tényleg, mintha az égiek összefognának, és semmi nem úgy sül el, ahogy azt én eltervezem. Semmi értelme belefeszülni egy olyan helyzetbe, amit nálamnál sokkal nagyobb erők irányítanak.

Tapasztalatból tudom, hogy ha az egyik nap nagyon nyűgös, a következő kifejezetten jó lesz. Nem tudom, ez mennyire önbeteljesítő jóslat (mármint hogy ezt várom, ezért így is alakul), de tényleg ezt mondatja velem a tapasztalat. Már sokszor elmondtam ezt a gyerekeimnek is, remélem, elég mélyen beléjük vésődik nekik, hogy majd ők is (önbeteljesítő jóslatként) tudják használni a jövőben.

Tudatosítom magamban, hogy a gyerekeim negatív viselkedése nem az én személyem ellen irányul. Nem velem van bajuk, még csak nem is egymással, csak hát ez az a szelep, ahol kiengedhetik a máshol összegyűjtött feszültséget meg frusztrációt. És hát inkább én legyek a szelep, mint az erőszak, az elfojtott düh vagy egyéb más nemkívánatos dolog.

Tudom, hogy ha majd évek múltán visszatekintenek a gyerekkorukra nem arra fognak emlékezni, hogy néha volt egy-egy rossz napjuk, hanem arra, hogy én és az apjuk milyen légkört teremtettünk otthon. Hogy hogyan reagáltunk, ha fáradtak, idegesek, feszültek voltunk.

Tudom, hogy ez a minta mélyen rögzül bennük és nagy valószínűséggel viszik is tovább magukkal, így hát nagy a felelősségem, hogyan viselkedem.

Megéri vajon minden megnyilvánulásukra kiakadni? Vagy elég minden tizedikre? Ilyen napokon valószínűleg elég.

Megpróbálom kívülről figyelni a helyzetet. Ha nem drámai a szituáció, elengedem. Tudom, hogy minden egyes összezörrenéssel csak fogy a türelmem meg az energiám. Valahogy úgy, mint a Szörny Rt-ben, amikor az elemeket töltik föl energiával. Csakhogy nálam nem töltődik, hanem merül le. Szóval amennyire csak lehet kerülöm a konfrontációra okot adó helyzeteket.

Arra is rájöttem, hogy az ilyen napokon baromira nem érdemes racionális úton elmagyarázni nekik, hogy alapvetően tök jó dolguk van, nem értem, miért akadnak fenn mindenen, miért piszkálódnak állandóan. Azért nem érdemes, mert én az ész és a logika nyelvén, míg ők meg teljesen érzelmi nyelven beszélnek. Egész egyszerűen két különböző nyelvet beszélünk, ezért nem is értjük egymást.

Megnyugtatom őket, hogy morcosnak érezni magukat teljesen normális dolog. Nem kell elfojtani magukban, nem kell magukra erőltetni a vidámságot és a mosolyt, ha az nem jön őszintén. A negatív érzelmek ugyanúgy részei az ember érzelemvilágának, mint a pozitívak. Igaz, nem kellemes a környezet számára sem elviselni egy nyűgös embert, de ez az állapot el fog múlni. Ha megtehető, vonuljon el addig valami nyugodt sarokba, hogy ne borzolja a kedélyeket.

És mindezek ellenére van, hogy semmi sem működik és elönt a pulykaméreg. Ez van. Nyilván próbálom minél jobban kezelni a helyzetet, de én is csak emberből vagyok véges türelemmel és idegrendszerrel. Ha kiakadok, akkor sem engedek a lelkiismeret furdalásnak, inkább bocsánatot kérek a viselkedésemért a gyerekektől, és elmagyarázom nekik, hogy nem könnyű tolerálni az ilyen energiavámpírkodó viselkedést, és próbáljanak meg ők is tenni valamit, hogy ne akadjak ki. Hiszen az senkinek nem jó.

Ha pedig vége a napnak, megajándékozom magam valami igazán kellemessel: egy fürdővel, egy pohár borral vagy egy olyan filmmel, ami kizökkent a saját hétköznapjaim világából (A legutóbbi ilyen film a Liza a rókatündér volt, nagyon tetszett!). És várom a másnapot, ami – mint tudjuk – kifejezetten jó lesz.

Nektek mi szokott ilyen helyzetben segíteni?

írta: Hanula Erika