“A gyerekeknek legalább annyira szükségük van mesére, zenére és versekre, mint ahogy szükségük van szeretetre, egészséges ételekre és friss levegőre. Ha egy gyerek nem jut ételhez, az eredmény rögtön meglátszik. Ha egy gyerek nem játszhat kedvére a friss levegőn, annak a negatív hozadéka szintén látható, bár nem rögtön. Ha egy gyerek nem kap szeretetet, akkor még az is lehet, hogy évekig nem látható, milyen rombolást jelent ez a gyerek lelkében, de attól még ott van az, kitörölhetetlenül.

Azt viszont már nem olyan könnyű észrevenni, ha egy gyerek nem kap meséket és verseket, művészetet és zenét. Ettől függetlenül ez ugyanúgy rombolja a lelkét. Lehet, hogy a testük egészséges, tudnak futni, úszni, jókat enni és zajongni, mint minden más gyerek, de valami mégis hiányzik. 

Vannak olyan gyerekek, akik úgy nőnek fel, hogy soha nem találkoznak semmiféle művészettel, mégis boldogok és értékes életet élnek. Akiknek a házában nincsenek könyvek, nem érdekli őket a művészet vagy nem értik a zenét. Nincs ezzel semmi baj. Én magam is ismerek ilyen embereket. Rendes, tisztességes emberek ők.

De vannak olyanok, akik valamikor a gyerekkorukban, vagy akár később is, találkoznak valami olyasmivel, amiről korábban még csak nem is álmodtak. Valami idegen és megfoghatatlan szépség kerül az útjukba. Egyszer csak meghallanak egy verset felolvasni a rádióban, vagy elhaladnak egy nyitott ablak alatt, ahonnan zongoraszó szűrődik ki, vagy meglátnak egy képet valakinek a falán. Ez az élmény pedig szinte fejbe kólintja őket. Derült égből a villámcsapásként éri őket.

Hirtelen rájönnek, hogy egész életükben szomjaztak valamire, bár ők maguk sem tudtak róla. Valami olyasmire, ami annyira szép, hogy szinte belesajdul az ember szíve. Egyszerre támad sírhatnékjuk és nevethetnékjük, egyszerre érzik egyedül és valami nagy egység részének magukat.

Önkéntelenül is közelebb húzódnak a rádióhoz, hogy jobban hallják a verset, megállnak az ablak alatt, hogy tovább élvezzék a zenét és nem tudják levenni a szemüket a képről a falon. Nem tudnak megálljt parancsolni maguknak, ahogy egy éhező sem tud ellenállni az ételnek. Csillapítják azt a szomjúságukat, amiről fogalmuk sem volt, hogy létezik. 

Így érez az a gyerek is, aki véletlenül bukkan rá egy képre, versre, zenére. Ha nem sodorja elé az élet a találkozást, lehet, hogy az egész életét enélkül az élmény nélkül élné le. Vágyakozva a kultúrára, a művészetre, anélkül, hogy tisztában lenne vele, micsoda kínzó vágy él benne.

A kulturális éhezés hatásai nem drámaiak. Szemmel alig észrevehetőek. 

És ahogy mondtam sokan, sok értékes és jó ember soha nem tapasztalja meg ezt az élményt. Békésen és elégedetten élnek. Ha a világon az összes könyv, festmény és zene egyszerre eltűnne, az nem érintené meg őket. Sőt, valószínűleg észre sem vennék.

Ez a vágy, ez a művészetekre való kiéhezettség sok gyerekben ott él, és van, hogy soha nem elégül ki, mert soha nem történik meg a velük való találkozás. A világ minden táján élnek gyerekek, akik valami olyanra vágynak, ami nem a testüket, hanem a lelküket táplálja.

Azt mondjuk, minden gyereknek joga van a biztonságos élethez, az oktatáshoz, egészségügyi ellátáshoz és így tovább. Ez nagyon helyes és jó így.

De meg kell értenünk, hogy minden gyereknek joga van a kultúrához is. Mert a mesék, történetek, versek, képek és zene nélkül a gyerekek éheznek. A lelkük éhezik.”

A fenti gondolatok Philip Pullman-tól származnak, aki 2005-ben Astrid Lindgren Emlkékműdíjat kapott. Gyönyörűen megfogalmazott és mélyen igaz gondolatok.