Kedves Anyuka, képzeld el: vasárnap délután van, a család jót ebédelt, volt süti is, a lakás ki van takarítva, másnap mindenki tiszta, vasalt ruhába tud munkába/iskolába/óvodába indulni. Sokat tettél azért, hogy ez így legyen. Ugye jól esne, ha a család ezt nem venné természetesnek, hanem egy egyszerű, szívből jövő mondattal megköszönné?

Kedves Apuka, ugye neked is jól esne, ha nem lenne magától értetődő a család számára, hogy bizony kerül étel az asztalra és meleg van a lakásban. Megdolgoztál érte, hogy (részben) a te fizetésedből ez megvalósulhasson. Milyen jól esne, ha a feleséged, gyereked ezt egy-egy hálás szóval illetné. 

(A szerző utólagos megjegyzése: a visszajelzések alapján azt látom, sokan felháborodtok rajta, hogy ilyen őskori családmodellt festek le. Egyáltalán nem ez volt a célom. Én sem gondolom, hogy egy nő dolga annyi, hogy otthon robotoljon, a férfié pedig, hogy hordja a haza a pénzt és kész. Egyszerűen csak olyan tevékenységet szerettem volna kiemelni a több ezer közül, amit bár nap mint nap elvégzünk, szinte észrevétlen marad, mert a külvilág olyan magától értetődőnek veszi. Természetesen mindenki helyettesítsen be a saját életvitele szerint egy ilyen tevékenységet, ami lehet az utcasepréstől kezdve (ó, a tiszta utcákat milyen magától értetődőnek vesszük!) az adminisztratív munkán és a buszvezetésen keresztül egész a cégvezetésig bármi! Kérlek, ne erre hegyezzétek ki a cikk mondanivalóját. Köszönöm!)

Kedves Pedagógus, ugye milyen jó lenne, ha a szülők nem azzal intéznék el a tényt, hogy a gyerek szeret iskolába/óvodába járni, ott nem stresszel, vagy esetleg még meg is szeret egy-egy tantárgyat, szóval nem az hangzana el a szülő szájából, hogy (“Hiszen ezért kapja a fizetését!”) Szíved-lelked beletetted, egy egyszerű köszönöm olyan jól esne.

Kedves Felnőttek! Most azt képzeljétek el, hogy a gyerekek ugyanilyen keményen dolgoznak, hogy megtanuljanak rendesen enni az asztalnál, cipőfűzőt bekötni, megvárni, míg a másik befejezi a mondandóját és csak akkor szólni, fogat mosni, ollóval vágni és a sort a végtelenségig folytathatnám. Ne vegyük hát természetesnek ezeket a cselekvéseket (még ha nekünk annak is tűnik), hanem értékeljük az erőfeszítést! 

Egy egyszerű szóval, mondattal.

Minden egyes pozitív mondattal, erősítjük a gyerek(ek) önbizalmát, szorosabbra vonjuk a szülő-gyerek kapcsolatot és arra ösztönözzük ő(ke)t, hogy továbbra is így, ilyen pozitív módon viselkedjenek.

Hangoztassátok hát sokat és sokszor az alábbi mondatokat!

• Szeretlek!
• Ügyes vagy!
• Figyelek rád!
• Szerintem meg tudod csinálni, képes vagy rá!
• Bízz magadban! Én bízom benned!
• Most nagyon büszke lehetsz magadra, én az vagyok rád!
• Köszönöm, hogy kidobtad a szemétbe/idehoztad/elraktad, stb, ezzel sokat segítettél nekem.
• Nagyon szép/különleges/hangulatos, amit rajzoltál/írtál/csináltál, stb.
• Nahát, nagyon sokat dolgoztál ezen, látszik is!
• Tudom, hogy ezt nem szereted csinálni, mégis megtetted. Nagyra értékelem, köszönöm.
• Nagyon türelmes voltál, köszönöm.
• Láttam ám, milyen sokáig/kitartóan próbáltad megcsinálni, ügyes vagy.
• Sikerülni fog!
• Megcsináltad, ügyes vagy!!
• Tudok segíteni valahogy?
• Köszönöm a segítségedet.
• Köszönöm, hogy együttműködsz.
• Szerinted hogy legyen? Te mit gondolsz erről?
• Szerinted ezt hogy lehet megoldani?
• Nahát, neked eszedbe jutott, mit kell megcsinálni/megvenni, én el is felejtettem. Hogy neked milyen jó a memóriád!
• Látom ez most nagyon bosszant. Nyugodtan lehetsz mérges.
• Holnap újra megpróbálhatod, jó? Akkor lehet, hogy sikerülni fog.
• Ne haragudj, igazad van.
• Ne haragudj, ha türelmetlen/mérges vagyok. Nem rád haragszom, csak most ilyen napom van.
• Úgy szeretlek, ahogy vagy./Olyannak szeretlek amilyen vagy!

írta: Hanula Erika