Arról, hogy a hosszú autóutak alatt mivel lehet lekötni a gyerkőcünket sokan írtak már jobbnál jobb ötleteket. Magamat ismerve nem is tartottam tőle, hogy ne tudnék kitalálni valamit, aztán mégis történt egy olyan eset amire nem voltam felkészülve. Nem tudom, fel lehet-e egyáltalán készülni erre. A piros lámpánál kígyózó sorban araszoltam, hátul ült a három gyerek, amikor is azt vettük észre, hogy a tőlünk két méterre lévő járdán két férfi összeverekedett. De úgy istenigazából. Nem tudom, ti láttatok-e már élőben olyan felgyülemlett dühöt és haragot, hogy az tettlegességig fajuljon. Félelmetes egy látvány. Annak ellenére, hogy a tévé ontja ránk az erőszakos jeleneteket, még nekem is bennakadt a levegő egy pillanatra, amikor a jelenetet megláttam. És hátul ült a három gyerek, akiknek a szemét nem tudtam befogni, a tekintetüket pedig maguktól nem tudták levenni a verekedőkről. Éreztem, hogy ők is meg vannak szeppenve, vagy talán rémülve? Olyan volt, mintha a két férfi között vibráló negatív energiaburok hozzánk is elért volna. Rémisztő volt.

Mit lehet ilyenkor mondani, tenni?! 

Persze, ösztönösen jött belőlem, hogy “Ne nézzetek oda”, “Ez nagyon nem szép dolog, amit ők csinálnak” és közben magamban fohászkodtam, hogy haladjon már a sor. El is tudtunk indulni, végül is pár percnél tovább nem is tartott a jelenet, de éreztem, hogy ott lóg a levegőben az értetlenség, a riadtság, a megfogalmazhatatlan rossz érzések. Tudtam, hogy ezt valahogy fel kell oldanom. És akkor elkezdtem mesélni.

“Tudjátok, hogy szerintem hogy született a világ? Hogy én hogy képzelem el a világot? Szerintem az egész világ olyan, mint egy hatalmas nagy élőlény. Mint egy ember, amiben millió és millió kis rész van. A valódi emberek is sejtekből állnak, hiszen minden szervünket, testrészünket sejtek alkotják. Szerintem ugyanígy az egész világ is sejtekből áll. A világ sejtjei pedig mi magunk vagyunk, az emberek, állatok, növények, ásványok, minden, amit magunk körül látunk. És ahogy az emberi test sejtjeinek is megvan a maguk dolga, mondjuk, hogy egy sejt friss oxigént szállítson a vérbe, vagy egy agysejt segítsen a gondolkozásban, vagy egy izom sejtjei segítsenek a mozgásban, ugyanúgy a világ sejtjeinek is megvan a maguk dolga. Minden sejt más, másként néz ki, más a dolga, mást tart fontosnak. Egy izomsejt valószínűleg el sem tudja képzelni, hogy májsejtként milyen lehet egy egész életet úgy leélni, hogy csak mérgeket szűr ki. De ettől még nem akarja bántani őt, vagy meggyőzni arról, hogy úgy viselkedjen, úgy gondolkodjon, mint egy izomsejt, mert akkor felborulna a rendszer. Hiszen egy nagy közös cél érdekében serénykedik minden sejt. Azért, hogy az ember ép és egészséges legyen.

Ha pedig mi, emberek tényleg egy nagy élőlény, a “világélőlény” részei vagyunk, nekünk sem kellene senkit bántanunk azért, mert másként viselkedik, mint mi. Vagy meggyőzni őt a saját igazunkról, vagy megpróbálni átformálni őt, hogy úgy gondolkozzon, mint mi. Mert akkor az egész világ rendszere felborulna. Minden ember más, másként néz ki, más a dolga, mást tart fontosnak. De mindenkire úgy van szükség amilyen, ha azt akarjuk, hogy a világélőlény ép és egészséges legyen.

Ha valakit bántasz, akár szóval akár tettel, akkor végül is önmagadat bántod. Csak egy óóóóriási élőlényt kell elképzelned, akinek te a térdében laksz, a másik meg, akire haragszol a bokában. Ha bántod a bokát, az élőlény bicegni fog, ami megterheli a térdet, azaz később neked is fájni fog.

Ezért nem volt jó, hogy az a két férfi összeverekedett. Nem oldottak meg vele semmit, még ha az egyikük úgy is gondolja, hogy legyőzte a másikat. Igazából mindkettőjüknek rosszat tett.”

Őszintén szólva nem tudom, mennyit fogtak föl a gyerekek ebből a “meséből”, de egyrészt úgy tűnt, feloldódott a feszültség, amit a két verekedő férfi látványa nyújtott, másrészt csillogó szemmel figyeltek rám. Aztán amikor Gergő vigyorogva kijelentette, hogy “Szerintem Bence egy agysejt lenne, én meg egy szívsejt”, arra gondoltam, mégiscsak átment valami a mondandómból. 

Úgy vagyok az ilyen fajta mesékkel, mint azzal, hogy egy újszülötthöz is folyamatosan beszélek, mert sohasem tudhatom, mikor ért meg belőle valamit. Sokszor lenézzük a gyerekeket, hogy még nem képesek felfogni bizonyos dolgokat, de nekem az a tapasztalatom, hogy néha sokkal bölcsebbek minálunk. Ha ilyen “világélőlényes” világnézetbe eszmélnek, ha pici-pici koruktól kezdve ezt hallják, tanulják, tapasztalják, akkor ez lesz számukra a természetes gondolkodásmód.

Egyvalamire viszont nagyon kell vigyázni: hogy ne csak prédikáció legyen, hanem valóban ilyen elvek szerint is éljünk! Az egész nem ér semmit, ha a gyerek mást hall, mint amit (a szülei részéről) tapasztal. Nem mondom, nagyon nagy kihívás mindenkit elfogadni olyannak amilyen, és nem megbántani másokat, de hát nem hiába mondják, hogy a gyerekek az igazi tanítómesterek.

írta: Hanula Erika

illusztráció: Charles Harper