Az alábbi történet Astrid Lindgren tollából származik, aki többek között Harisnyás Pippi és Juharfalvi Emil megálmodója. Annyira tömören és szívbemarkolóan fogalmazza meg a mondanivalóját, hogy én nem is kívánok semmit hozzáfűzni.

Olvassátok el és gondolkozzatok el rajta! Nemkülönben pedig, ha ismertek olyan embert, akinek szerintetek hasznára válna elolvasni, osszátok meg!

“Körülbelül húsz éves lehettem, amikor találkoztam egy idős lelkész feleségével. Ő mesélte nekem, hogy amikor fiatal asszony volt és megszületett az első gyereke, elvetette az akkoriban teljesen bevált nevelési módszert, miszerint megverték a gyerekeket. Általában egy fáról lenyesett vesszővel ütötték a gyerekeket, ha az rosszul viselkedtek.

Olyan 4-5 éves lehetett a kisfia, amikor valami olyasmit tett, amire az anyukája azt gondolta -életében először-, hogy mégiscsak megérdemel egy kiadós verést. Úgyhogy azt mondta neki, menjen ki a ház mögé és szerezzen egy vesszőt, amivel elfenekelheti.

A kisfiú sokáig nem jött vissza. Aztán mikor végre előkerült, csupa sírás volt az arca,és azt mondta az anyjának: “Sehol nem találtam vesszőt, de itt ez a kő, ezzel megdobhatsz.”

És akkor egyszer csak megértette az anyuka, hogy is néz ki ez az egész dolog a gyerek szemszögéből: ha az anyám bántani akar, teljesen mindegy, hogy hogyan vagy mivel bánt, az lehet, akár egy kő is. Az anyuka ölbe kapta a kisfiát és mindketten sírásban törtek ki. Aztán a követ felrakta egy jól látható polcra a konyhában, hogy mindig arra emlékeztesse őt: soha többé erőszak!

Azt hiszem, ezt senkinek nem szabadna elfelejtenie. Mert ha a gyerekeket erőszakkal neveljük, akkor erőszakos felnőttek válnak majd belőlük.”

írta: Astrid Lindgren