Újra egy nagyszerű cikk fordítását olvashatjátok itt a Csupa Szív Magazinban. Renee Robinson, a cikk írója egy nyílt levélben fogalmazza meg fiai számára miért is nem engedi őket korlátlanul telefonon, iPad-en vagy bármi más elektromos kütyün játszani.

Bár néhol elég amerikai a megfogalmazás, a téma szerintem minket európaiakat ugyanúgy érint, úgyhogy érdemes végigolvasni a cikket és elgondolkodni rajta.

“Kedves fiúk!

Emlékeztek, amikor elmentünk a boltba és az eladó néni azt mondta “Nahát, ti vagytok az első gyerekek ma, akik úgy jönnek be ide, hogy nincs semmi a kezükben.”? Emlékeztek, hogy csodálkozott, hogy mindenféle elektromos kütyü nélkül is jól elvagytok? Tudom, mit érzetetek a szavai hallatán. Tudom, az jutott eszetekbe, mások vagytok, mint a többiek, mert az anyukátok határt szab a kütyüzésnek. Tudom, hogy ez csak egy újabb jele volt ennek a különbözőségnek.

Ugyanúgy, ahogy az is a jele, amikor elmegyünk valahova enni és azt látjátok, minden gyerek a telefonján vagy iPad-jén játszik, ahelyett, hogy a szüleivel beszélgetne. Ugyanúgy az is a jele, amikor elmegyünk egy sporteseményre és úgy érzitek, csak a ti szüleitek kérik meg a testvéreteket, hogy együtt szurkoljanak ahelyett hogy hagynák őket a telefonjukon játszani. Tudom, hogy minden ilyentől úgy érzitek, ti másként éltek ebben a mai, digitális világban.

Hát fiúk, az a helyzet, hogy ez nem a ti hibátok. Hanem az enyém. Talán mert önző vagyok. Mert nehezen engedek el egy pillanatot is, amit nem veletek tölthetek. Hadd magyarázzam el nektek.

Ha elmegyünk enni valahova, szeretnék beszélgetni veletek. Szeretném meghallgatni a kérdéseiteket. Szeretném, ha lennének olyan pillanatok, amikor taníthatlak benneteket. Szeretném, ha lenne arra mód, hogy elmélyüljenek a beszélgetéseink. És ha állandóan az elektromos cuccokkal vagytok elfoglalva…hát, lehet, hogy akkor elmulasztom ezeket a lehetőségeket.

Mindenféle tanulmányokat mutathatnék nektek arról, milyen káros a sok elektromos kütyüzés a gyerekkori fejlődésre, az összpontosítási és a tanulási képességekre. Persze, ezek mind valós érvek az elektromos készülékek távol tartása mellett, mégsem ez az elsődleges oka annak, hogy olyan sokszor nemet mondok nektek. Többről van szó. Sokkal többről. Fontos lenne számomra, hogy megértsétek.

Amikor együtt vagyunk, azt szeretném, hogy teljes egészében velem legyetek. Mindenestül. Szeretnélek érezni titeket. Valóban érezni. És ezt nem tudom úgy megtenni, ha egy kütyü van a kezetekben. Olyan ez, mintha egy sorompó lenne köztünk. Szeretném látni, mitől csillan fel a szemetek. Szeretném látni, ahogy a varázslat és a csoda felszikrázik a szemetekben, ahogy lépésről lépésre felfedezitek a világot. Szeretném látni, hogyan jöttök rá dolgokra. Szeretném látni, hogyan fejlődtök, hogyan ver gyökeret egy-egy gondolat a fejetekben. Szeretnélek ismerni titeket. Szeretném megismerni a szenvedélyeiteket. Szeretném látni, ahogy kibontakozik az Isten adta tehetségetek. De ha egy képernyőbe temetitek az arcotokat, akkor mindezeket nem láthatom. És az együtt töltött időnk…egy szempillantás alatt véget fog érni.

Szeretnélek az élet rejtelmeibe bevezetni, hogy rájöhessetek, kik is vagytok valójában. Fiúk, a gyerekek manapság valósággal szomjazzák a figyelmet, a valódi, mély kapcsolatokat. Nem akarom, hogy ti is szomjúhozzatok erre! Ezért mondok nemet. Tudom, hogy az elektromos eszközökön való játék olyan, mint a cukorka. Az első pillanatban nagyon jó, kielégíti az éhségérzetet, de hosszú távon nem tápláló. Több kárt tesz, mint amennyit használ.

Nem akarok úgy visszanézni a gyerekeim felnevelésére, hogy bármit is megbánjak. Nem túlélni akarom ezt az időszakot, hanem élvezni veletek minden pillanatát. Együtt. Mert egy család vagyunk.

Igen, amikor az orvosi rendelő várójában egy óra hosszat kell várakoznunk sokkal könnyebb lenne elcsitítani benneteket egy telefonnal. De ha így teszek, attól tartok úgy éreznétek fontosabb nekem az, hogy csöndben legyetek, minthogy halljam a gondolataitokat, félelmeiteket.

Nem bírom elviselni a gondolatot, hogy hagytalak benneteket a világ egyetlen egy csodáját is figyelmen kívül hagyni. Ha a képernyőbe temetkeztek, ez csoda elveszhet számotokra. Mert minden egyes percben ott egy csoda, várva, hogy felfedezzék. Nem akarom, hogy ezt elszalasszátok.

Szeretném, ha jól éreznétek magatokat a bőrötökben. Nem akarom, hogy állandóan azt kelljen éreznetek, valamilyen szórakoztató eszközre van szükségetek. Ha a képernyőbe temetkeztek, soha nem tapasztalhatjátok meg milyen az csak lenni. Egyedül a gondolataiddal. Szeretném, ha megtanulnátok gondolkozni, elmélázni az életen, felfedezéseket tenni, alkotni. Egyedülálló tehetséggel áldott meg benneteket az ég. Azt szeretném, ha ezek a tehetségek kibontakozhatnának. De a képernyő fényében nem tudnak kibontakozni. Ahhoz életre, valódi életre van szükség.

Azt szeretném, ha magabiztosak lennétek. Ha az emberek szemébe tudnátok nézni, amikor velük beszéltek. Ha hagynálak benneteket a képernyőt nézni, kevés alkalom adódna ezt gyakorolnotok. Ahhoz, hogy valakit valóban megismerj, mélyen a szemébe kell tudnod nézni. Mert ez az ablak egyenest a szívébe nyílik. Ott olyan dolgokat láthattok, amit a digitális világban sosem.

Amikor nem engedlek benneteket kütyüzni, akkor ajándékot adok nektek. de nem csak nektek, hanem magamnak is. Ez az ajándék pedig nem más, mint az igazi kapcsolat. Igazi, emberi kapcsolat. Ami felbecsülhetetlen értékű kincs. Ti pedig olyan fontosak vagytok a számomra, hogy ennek a kapcsolatnak egy pillanatát sem akarom veszni hagyni.

Szeretem, ahogyan Isten az elméteket megteremtette. Szeretem hallgatni azt, amilyen észjárással gondolkoztok. Szeretem látni, ahogy felcsillan a szemetek egy-egy dolog felismerése után. De ha a fejeteket a képernyőbe temetitek, lemaradok mindezekről. Ugyanúgy, ahogy ti is.

Az életben kevés szurkolónk akad. A mi családunkban mindenki szurkol a másiknak. Tudom, hogy milyen unalmas ülni az uszodában és azt nézni, hogy tanul úszni az öcséd. Tudom, hogy unalmas órahosszat a bátyád baseball edzését nézni. És ha nagyon őszinte akarok lenni, nekem is sokkal egyszerűbb lenne az iPad-et a kezedbe nyomni, hogy csöndben legyél.De ha így tennék, mindannyian veszítenénk. Nem látnád, a testvéred hogy küzdi le az akadályokat. Megfosztanád őt attól, hogy közösen éljétek át az élményt. És azt sem tapasztalnád meg, milyen az, amikor biztatjuk egymást, szurkolunk másoknak.

Azt szeretném, ha úgy nőnétek föl, hogy tudjátok, a világ nem körülöttetek forog. (Egy nap a feleségetek majd hálás lesz nekem ezért.) Azt szeretném, ha megtanulnátok önzetlennek lenni  …hogy oda tudjátok adni másoknak a figyelmeteket, időtöket, tehetségeteket, kincseiteket. Ha engedném, hogy a telefonon játszattok ahelyett, hogy a testvéreteknek szurkolnátok, azzal egyszerűen azt üzenném nektek, hogy az fontosabb, hogy nektek jó legyen, minthogy másoknak szenteljétek a figyelmeteket.

A világunknak több önzetlenségre van szüksége. Több igazi kapcsolatra. Több szeretetre. Ezeket pedig nem lehet a képernyő mögül megtanulni.

Olyan fiúkat szeretnék nevelni, akik tudják hogyan nézzenek mélyen a szeretteik szemébe. Azt szeretném, ha a jövendőbeli menyeimnek olyan férjeik lennének, akik mélyen a szemükbe tudnak nézni és tudják mi az értéke az igazi emberi kapcsolatoknak. Ezt pedig legjobban a szemből lehet kiolvasni.

Azt szeretném, ha az arcotokon az élet nagyszerűségét és nem egy képernyőt látnék visszatükröződni. Mindenestül szeretnélek benneteket. Mert csak egy kis ideig vagytok velem. Azt szeretném, hogyha amikor majd összecsomagoltok és elmentek az egyetemre, úgy tudjak visszatekinteni az együtt töltött időnkre, hogy semmit ne sajnáljak. Azt szeretném, hogy arra emlékezzek, hogyan csillogott a szemetek, amikor beszélgettünk. Hogy minden apró mozzanatra emlékezzek, mert elegendő időt töltöttünk együtt még ahhoz is, hogy unatkozzunk.

Nincs semmi baj az unatkozással. Unatkozzunk együtt. Vagy fedezzük fel a világot együtt.

Szeretlek benneteket. Túlságosan szeretlek benneteket ahhoz, hogy egy telefonnal, iPad-dal vagy valami más kütyüvel elhallgattassalak benneteket. És még csak nem is kérek bocsánatot érte, mert nem bánom. És azért teszek így, hogy a jövőben se bánjam meg.

Őszinte szeretettel,

Anyu”

Renee további hasznos és szívhez szóló cikkeit oldalán, a renee-robinson.com-on olvashatjátok.

A szerző engedélyével fordította: Hanula Erika