e14e410655d08538158b3b42da10ecb8Sokszor írtam már arról, hogy szerintem miért nem jó a mai magyar oktatási rendszer, és hogyan változtatnám meg. Vagy ha már ez van, akkor hogyan tudom én szülőként kompenzálni azt, amit az iskola nem jól ad át vagy akár elront a gyerekben. Most is egy ilyen jelenségről szeretnék írni.

Sosem értettem, hogy miért van az, hogy ha valaki az iskolában nem tud vagy esetleg elront valamit, akkor miért büntetik meg érte, miért nem segítik inkább abban, hogy egyszer s mindenkorra megtanulja/megjegyezze a dolgot. Gyakorló nyelvtanárként milliószor találkoztam azzal a jelenséggel, hogy egy kezdő nyelvtanuló hibásan beszél (hát persze, hogyan másként? ha hibátlanul beszélne, nem lenne kezdő nyelvtanuló!), mire a tanár folyton javítgatja, felhívja a figyelmet a hibáira. Ami nem egy jó érzés, mármint ha mindig az orra alá dörgölik az embernek, hogy valamit nem jól csinál. Hát persze, hogy kialakul benne a félsz, a védekezés, az “inkább nem beszélek, akkor nem is hibázom” érzése. Na, többek közt szerintem ezért beszélnek olyan gyatrán a magyarok idegen nyelveket. Mert nem mernek megszólalni. Mert félnek a hibáktól.

Ugyanez a jelenség igaz minden tantárgyra, az egész oktatásra. A gyerekek tartanak a hibáktól, a tanár rosszallásától. Ha egy gyerek valamit nem tud jól, rossz jegyet kap rá. Lehúzzák, lepontozzák. Ha hibázik egy dolgozatban, máris mínusz pontot kap. Olyan mélyen beleég a gyerek agyába, hogy HIBA=NEGATÍV DOLOG, hogy tudatos ember legyen a talpán, aki ezt a berögződést ki tudja verni magából! Pedig szerintem a hiba nem más, mint egy jelzőfény, ami arra segít rávilágítani, mire kell még figyelmet fordítani, mi az, ahol még fejlődni kell. Tehát számomra a hiba egy SEGÍTŐ JELZÉS, valami pozitív, ami által fejlődni tudok. Legyen szó nyelvtanulásról, iskolai tanulásról, személyiségbeli fejlődésről vagy egyszerű hétköznapi dolgok megtanulásáról is.

Egy kisgyerek alapvetően nem fél a hibáktól. Elfogadja őket, tanul belőlük és újra meg újra próbálkozik, amíg el nem éri a célját. Elég, ha csak arra gondolunk, hogyan tanul meg egy kisbaba járni. A szülők pedig nem leszidják a botladozásaiért, a hibás próbálkozásaiért, hanem az elért eredményekre koncentrálnak és minden egyes kis sikerért megdicsérik a gyereküket. Miért változik meg ez a hozzáállás? Miért nem lehet ugyanígy viszonyulni a gyerekhez akkor is, amikor azt tanulja, hogyan kezelje az érzlemkitöréseit,a  dühét (lásd dackorszak)? Vagy akár az iskolai tanulmányait? Miért a negatívra koncentrálunk és szidunk? Miért nem annak örülünk, ami már megy, még ha nem is tökéletesen?

Én igenis azt szeretném, hogy a gyerekeim hibázzanak. Hibázzanak én pedig legyek ott mellettük, hogy elmondhassam nekik, a hiba nem baj, abból tanulni lehet. Elmondanám, hogy nem az a jó, ha mindig mindent hiba nélkül tudnak megoldani, hanem az, ha a hibákat le tudják küzdeni és általuk jobbá tudnak lenni, fejlődni tudnak. Ha ezt tapasztalják meg, akkor az lesz a tanulság, hogy szinte bármi elérhető, csak eleget kell gyakorolni, próbálkozni. Nem félni kell a hibáktól, hanem felhasználni őket a siker elérése érdekében.

Ezért van az, hogy hagyom őket segíteni a konyhában, igen, éles késsel és valódi eszközökkel, Hagyom, hogy ők törjék fel a tojást, keverjék a tésztát. Hagyom, hogy fára másszanak és barkácsoljanak. A kicsinek, hogy próbálkozzon egyedül cipőt kötni vagy ollóval vágni. A nagynak, hogy megtanuljon egyedül tanulni. Hogy sok sportágat kipróbáljanak, hogy új és új dolgokkal találkozzanak.

Szeretném, ha tudnák, nem az a lényeg, kinek hányas az IQ-ja, hanem hogy ki mennyire nyitott és rugalmas. Ki mennyire képes tanulni a saját hibáiból.

Ha belegondoltok, a felnőtt életünk nagy része is azzal telik, hogy (otthon, munkahelyen, párkapcsolatban, önismeretben, stb.) tanulunk, próbálkozunk, fejlődünk – több-kevesebb sikerrel. De az biztos, hogy újra és újra hibázunk. Enélkül nincs fejlődés. Még a világ legsikeresebb emberei is hibáznak (sőt, ők talán még többet, mint az átlagember!). De attól lettek igazán kiemelkedőek, mert a hibáikból tanulni tudtak és újra meg újra próbálkoztak.

Ez az a mentalitás, amit szeretnék átadni a gyerekeimnek! Szerintem ez egy olyan látásmód, eszköz, hozzáállás -nevezzük bárhogy-, ami egész életükben elkíséri és segíti majd őket.

Igaz, ahhoz, hogy ezt megtanítsam nekik, az iskola nem sokat segít, sőt, csak ront a helyzeten, de attól én még nem adom fel. Attól még “biztatom” őket a hibázásra és hogy levonják belőle a tanulságokat.

Legalább én ott vagyok nekik, hogy mindezt elmondjam, megmutassam.

Leghitelesebben pedig a saját példámon keresztül.

írta: Hanula Erika