Share

Van egy csomó dolog, amit természetesnek veszünk az életben, csak azért, mert mindenki azt csinálja körülöttünk. Meg sem kérdőjelezzük a helyességüket, mert sokszor el sem jutunk odáig, hogy felismerjük csak azért viselkedünk így vagy úgy, mert ebbe szoktunk bele.

Pedig lehetne máshogy is.

Vegyünk egy példát. Megdicsérnek valami miatt, ami lehet a munkám, az ebéd, amit főztem, a sikeresen teljesített vizsgám, vagy akár egy csinos ruha rajtam. Mi az emberek nagy többségének a reakciója? Zavarba jön, mismásol, terel, valami problémát talál benne (“Lehetett volna egy kicsit édesebb/sósabb/átsültebb/hígabb, stb.”), de legalábbis elpirul és zavartan mosolyog. (Ha nem hiszed, tegyél egy próbát egy pár ismerőssel.) Ahelyett, hogy büszkén felvállalva elfogadná és örömmel zsebre tenné a dicséretet. Merthogy mégiscsk megdolgozott érte, energiát fektetett bele, tehát van joga ahhoz, hogy elégedett és büszke legyen.“Köszönöm, hogy ezt mondod, szerintem is jól teljesítettem.”

Nem tudom, honnan jön ez az önmagunk pozitív dolgait fel nem vállaló magatartás, de abban biztos vagyok, hogy a magyarok alacsony önbecsülésének, a kihívásoktól való félelmének és a nagy adag önsajnálkozásnak az egyik gyökere.

De csak azért, mert akár gyerekként, akár most felnőttként ezt a viselkedésformát látjuk magunk körül még nem jelenti azt, hogy ez jó. Vagy hogy ne lehetne változtatni rajta.

Most is, mint a legtöbb esetben a gyerekekben, a gyerekeinkkel való bánásmódban van a változás kulcsa.

Sajnos a szülő-gyerek kommunikációban a fókusz most nagyon a negatív dolgokon van:milyen jegyet hozott haza a suliból, miért nem tanul rendesebben, miért dumált már megint az órán, miért hagyta el már megint az uszó cuccát, miért verekedett össze, miért számítógépezik ahelyett, hogy tanulna, miért csak a tévét bámulja, miért, miért, miért?

Pedig rengeteg olyan mozzanat van egy gyerek napjában, amikor “jól viselkedik”. (Uh, de utálom ezt a kifejezést! A “jól viselkedik” alatt azt értem, magára vagy a környezetére pozitív hatású dolgokat tesz.) Szóval igenis van egy csomó pozitív megnyilvánulása is, csakhogy azokat olyan magától értetődőnek vesszük.

Figyelmes volt valakivel.

Nyugodtan várt, míg rá nem került a sor.

Kedves volt a testvérével, barátjával.

Csak úgy megölelte apát/anyát.

Kifejezte az érzelmeit, azt mondta “Szeretlek anya/apa”.

Elpakolt maga után a vacsorasztalnál.

Sok vizet ivott.

Bocsánatot kért.

Káromkodhatott volna bizonyos szituációban, mégsem tette.

Piszkálódhatott volna bizonyos szituációban, mégsem tette.

Magától leült olvasni.

Valaki megosztott vele egy titkot, mert érdemesnek tartotta őt rá.

Segített valakinek.

Nem ellenkezett, nem feleselt, nem árulkodott.

Nem vágott a szavamba, hanem megvárta, míg befejezem a mondatot és csak azután szólt.

A kudarcok ellenére újra megpróbált felülni a biciklire/megírni a házi feladatot/elkészíteni a rajzórára  festményt, stb.

 

Ezeket az “apróságokat” miért nem vesszük észre? Miért nem tesszük szóvá? Miért nem erősítjük őket? Miért nem ezeket erősítjük bennük?

Biztos vagyok benne, hogy ha egy nap megszámolnánk, egy átlagos gyereknek hány negatív és hány pozitív megnyilvánulása van, a pozitív kerülne túlsúlyba. Csakhogy azokat nem tesszük szóvá. Azok olyan magától értetődőek. Bezzeg a negatívak!

De miért ne lehetne megfordítani a dolgot?

Miért ne lehetne sok-sok-sok pozitív visszajelzést adni a gyerekeinknek azokról a “láthatatlan” jó cselekedetekről, amiket nap mint nap véghezvisznek? Akár úgy, hogy minden nap végén közösen átbeszélnénk, milyen jó dolgokat csinált aznap a gyerek. Ez nem vesz többet igénybe öt percnél, mégis teljesen más szájízzel záródna a nap. Akár úgy is működhet, mint amikor összegyűjtesz öt dolgot, amiért aznap hálás lehetsz. Ez meg öt dolog, amit ma jól csinált a gyereked. Ha ez nehezen megy még az elején a cikk végén található egy kinyomtatható lista hozzá, ami persze csak ugródeszka, mert aztán ez alapján saját magatok is gyűjthettek a felsoroláshoz.

Nem mondom, hogy egy nap alatt megváltozik a gyerek viselkedése. (Ahogy Rómát sem egy nap alatt építették.)

De ha rendszeresen, heteken keresztül így záródik a nap, akkor igenis elkezd jobban figyelni a saját pozitív cselekedeteire.

Mert minél több jót tesz, annál több jó visszajelzést, dicséretet kap anyától, apától. Ezért meg aztán egyre több jót akar tenni.

És így talán-talán felnőhet egy olyan generáció, aki nem a dolgok negatív oldalára fókuszál (miért nem sikerül, miért jobb a szomszédnak, miért rossz itthon minden, miért nem én tehetek róla) hanem a pozitív dolgokat is észreveszi.

A környezetünk, benne mi magunk, a viselkedésünk nem jók vagy rosszak. Az dönti el, hogy valami pozitív vagy negatív, ahogyan reagálunk rájuk.

A nap végén sokszor elgondolkozom rajta, én vajon ma mire helyeztem a hangsúlyt. Túl fáradt és leterhelt voltam ahhoz, hogy belecsússzak a régi mintákba és csak a negatív dolgokat mantrázzam, vagy siekrült (legalább egy kicsit) felülkerekednem önmagamon, és szóvá tenni a jót is? Őszinte leszek, még én is úton vagyok, sokszor kapom magam azon, hogy a berögzött szokások törnek elő belőlem, de rajta vagyok az ügyön, hogy a pozitív dolgokra irányítsam a fókuszt.  (Legalábbis a kinyomtatott listát oda tettem az ágyam mellé.)

És te mire helyezed a hangsúlyt? Sőt, mit tennél még hozzá a listához? Örülök, ha megosztod velem, hátha más is ráeszmél, hogy hiszen ilyen pozitív “apróságokat” az ő gyereke is tesz, csak nem figyelt rá eddig tudatosan, hogy ezt szóvá is tegye.

A kinyomtatható listát itt tudod megnézni, és/vagy letölteni:

Share

Comments

comments