Patterson-154Ismét egy olyan gyöngyszemre bukkantam az interneten, amiről azt gondoltam érdemes lenne lefordítani nektek. És szerencsére ezáltal egy olyan kedves bloggerrel is akadtam össze, aki megengedte, hogy lefordítsam és közzétegyem a bejegyzését. (Thank you, Kari!)

Mindenféle egyéb megjegyzés nélkül, fogadjátok szeretettel:

“Az egész ma este történt. 

Öt perccel azelőtt még nevetgéltünk. Most meg, ahogy betakargattam, jóéjt puszit nyomtam a pirospozsgás arcára, láttam, hogy szomorúság és félelem villan meg a szemében.

“Mi az, kincsem? Mi a baj?”

A szeme megtelt könnyel, az arcát pedig elfintorította, tudjátok, az a fajta fintor ez, amikor nem akarjuk, hogy a másik lássa, szomorúak vagyunk, de aztán mindjárt áttörik a gát, és megállíthatatlan zokogás lesz a vége.

Egy pillanatra visszatartotta a lélegzetét, majd kibuggyant belőle: “Nem akarom, hogy kihulljanak a fogaim!” 

Könnyek csorogtak végig az arcán, kis testét zokogás rázta, a szemét pedig szorosan becsukta. 

“Jaj, kicsim, de hát nem is hullanak ki a fogaid! Miért gondolod egyáltalán, hogy kihullanának?” Bármi miatt is ütött ez a gondolat szöget a fejébe, nyilvánvaló volt, hogy nagyon szenved tőle.

Megint visszatartotta a lélegzetét, egy szót sem tudott kinyögni. Ismerem, milyen érzés ez, szívem. Végül kifakadt belőle az igazság: ”Mert szopizom az ujjamat. Mert szopizom az ujjamat, és a fogaim rosszul fognak nőni, és fogszabályzót kell majd hordanom, és ki fognak esni a fogaim.”

Erre felszaladt a szemöldököm. Te jó ég! Nem tudom, hol hallotta ezt, de abban biztosak lehetünk, hogy a gyerekek tényleg komolyan veszik, amit mondunk nekik. Még akkor is, amikor látszólag nem is hallanak bennünket.

“Ó, szívem, nem fognak kihullani a fogaid. És még ha fogszabályzóra is lesz szükséged, az nem baj. De úgy érzed, készen állsz rá, hogy most már ne szopizd az ujjadat?” Bólintott. Remény és félelem csillogtak a könnyáztatta szemeiben.

“Nagyszerű. Idebújok hozzád bekapcsolok valami halk zenét és fogom a kezedet, hogy segítsek, rendben?” Így is tettünk. De ahogy az lenni szokott, ember tervez…

Összebújtunk, de a könnyei továbbra is patakzottak. A testét hüppögés rázta. A légzése nem tudott megnyugodni. A negyed órából húsz perc lett, a húsz percből harminc, aztán negyvenöt. Felkönyököltem, hogy belenézzek a szemébe. Mélyebb szomorúság volt benne, mint amit a fog-ügy okozhatott volna. Aztán megint megszólalt, és nagy hüppögések közepette azt mondta:

“Szeretnék…mindig emlékezni…erre az estére. Meg arra a másikra is…amikor így hozzám bújtál…sokáig… Mind a két estére…örökre akarok emlékezni, amikor így idebújtál. ”

“Rendben, akkor mindig emlékezni fogunk rá.”

“És …” a torkát megint sírás fojtogatta: “Majd ha felnőtt leszek, írsz nekem egy listát mindenről, amit gyerekként csináltam? Hogy mindig emlékezhessek rájuk?” Elképedve néztem a szemébe és hirtelen megértettem, milyen borzasztóan fontos ez neki, milyen mély dolgokról beszél és milyen mély érzelmeket él meg. Hosszan belenéztem a kérdő, szomorú, reménykedő szemeibe.  

“Igen! Persze, kincsem, mindent leírok neked, hogy mindketten emlékezhessünk rá. Amikor …” és most az én hangom bicsaklott meg “Amikor majd felnőtt leszel.”

Visszafeküdtem a párnára, a könnyes arcommal hozzábújtam az ő könnyes arcához. Látom magam előtt, 14 évesen, magasan, hosszú barna hajjal, izmos lábakkal, még mindig kerek arccal, ahogy hátrahajtott fejjel, rácsodálkozó nagy szemekkel nevet. Ott leszek én még vajon?  Itt lesz ő még vajon? Mi lesz más? Mit fogok kívánni,mit tettem volna másként? Meg fogok-e bánni valamit is? Vajon emlékezni fogok-e mindenre, amit akkor csinált, amikor még kicsi volt, hogy megírjam neki a listát? 

Összeszorult a torkom. 

Nem tudom, meddig feküdtünk így, a kis teste az enyémre fonódva. De a nyári naplemente lassan sötétségbe váltott, és egyre hűvösebb levegő jött be az ablakon. Egyszer csak az apját kérte. Jeff csatlakozott hozzánk. Végül megnyugodott, elaludt.

Olyan bonyolult ez. Szeretet. Szülőség. Nevelés. Az altatás fél nyolckor van nálunk, de most jóval kilenc után bújtam ki a Hello Kitty-s paplan alól és mentem át lábujjhegyen a saját szobánkba. Magamban hálát adtam Istennek, hogy ott lehetek neki. Az ilyen érzelmi kitöréseket nem lehet előre megtervezni, a könnyek soha nem jókor jönnek. De ha Isten megsegít, annyit leszek a gyerekeimmel amennyit csak tudok, hogy észrevehessem a szemükben megcsillanó szomorúságot, hogy kitörölhessem a könnyeket a szemükből, és hogy ha kell, egy órával többet maradhassak mellettük, mint ahogy azt elterveztem. Eljön az idő, amikor tizennégy éves lesz, aztán negyven. Itt leszek, aztán én is elmegyek.

Ó, Istenem, segíts nekünk, hogy jól szeressük a gyerekeinket!”

Az eredeti cikket Kari Patterson írta, angolul itt olvasható. És ha már arra jártok, nézzetek körül az oldalán, igazán érdemes.

fordította: Hanula Erika