IMG_3155A középső fiam idén kezdte az iskolát. Azt hiszem, teljesen normálisan reagált erre az ő életében igencsak nagy változásra. Nyáron már nagyon várta, hogy ő is iskolás lehessen, mint a bátyja, szeptember első napjaiban borzasztó lelkes volt, aztán ahogy egyre másra jöttek a korán kelős reggelek és a dolgos hétköznapok, kezdett kopni a lelkesedése. Mert “anya, az iskolában nem lehet annyit játszani, mint az oviban” meg hát ugye leckeírás, küzdelem a szépen kanyargó betűkezdeményekkel. De talán a legfőbb dolog, hogy az osztályban még nincs meg az a meleg baráti társasága, ami az oviban körülvette őt. Nem csoda hát, hogy reggelente néha eltörik a mécses, és sírva kapaszkodik belém, hogy “anya maradj veleheheem….”.

És ilyenkor az anyaszív megszakad, de muszáj, hogy felülkerekedjen az eszem, mert tudom, hogy ezen a szakaszon át kell mennie mindenkinek. Amikor együtt vagyunk annyit szeretgetem amennyit csak tudom, próbálom feltölteni a szeretet bögréjét és persze kedvesen, nyugodtan elmagyarázni neki, hogyan tud segíteni a helyzeten. Hátha a nagy érzelemfelhőn át eljut hozzá a logikus érvelés is. Tudom, hogy pár hónap múlva már csak emlék lesz ez az egész nehézség. De az a helyzet, hogy ettől még piszkosul nehéz. Nem csak neki, de nekem is. 

Hiába tudom, hogy miután otthagyom az iskolában nem sokkal később már jól érzi magát, játszik mindenkivel, tanul a többiekkel, jelentkezik, beszélgetnek, stb, az én napomra nagyon rányomja a bélyegét az ő állapota. Hiába tudom, hogy a világ legjobb tanítói vannak vele, akik a szó legfontosabb értelmében pedagógusok. Egész nap sokat gondolok rá, és bármilyen jó dolog is történik velem, egy alapvető feszültség csak marad bennem. Miatta.

Aztán amikor délután érte megyek és a saját szememmel látom, hogy tényleg jól érzi magát, felszabadult és vidám, csak akkor esik le a kő a szívemről. Nem tehetek róla, a gondolatok, az egész nap ismételgetett logikus magyarázat nem tudja felülírni az érzelmeimet. Csak akkor nyugszom meg, ha látom, érzem, hogy ő is nyugodt.

Aztán az egyik este, mint villámcsapás hasított belém a felismerés.

Ha én, a tapasztalt, logikában, észérvekben jártas, szocializált felnőtt ennyire a hatása alatt vagyok annak, hogy hogy érzi magát a gyerekem, milyen lehet neki, ha valamiért én nem érzem jól magamat?! Neki, aki a maga hat évével még az érzelmek által vezérelt világban él. Akinek, ha valami stressz éri, kikapcsol az agya racionális része (a neocortex), helyette pedig átveszi az irányítást az érzelmi agy (a limbikus rendszer), merthogy ennyi idős korban az agy ilyen érettségi szinten áll.

Mi van, ha az egész helyzetet megfordítom? Hogy érezheti magát, amikor én valami miatt feszült vagyok, aggódom a munkám miatt, mérges vagyok valakire, nyomaszt egy megoldandó feladat, stb. És hiába magyarázom el neki logikusan, hogy nem rá haragszom, az én lelkiállapotom ugyanúgy rányomja a bélyegét az ő életére, mint az iskolakezdés kapcsán fordítva. Sőt! Egy gyerek érzékelőcsápjai sokkal kifinomultabbak, mint egy felnőtté! Ő sokkal tisztábban érzi az én feszültségemet.

Bármilyen jó dolog is történik vele a nap folyamán, nem tudja elhessegetni ezt a “gond-felhőt”. Valószínűleg neki egész nap ugyanúgy van egy alap feszültség a kis agyában, lelkében. Miattam. 

És csak akkor nyugszik meg, ha én megnyugszom. Ha látja, érzi rajtam, hogy rendben vagyok. 

Vajon nem az a legtöbb, amit adhatunk a gyerekünknek, hogy magunkat rendbe tesszük? Ha nekem, mint anyának nincs rendben a lelkem, a csillagokat is lemagyarázhatom az égről, a gyerekem érzi, hogy valami nem stimmel. Viszont ha én jóban vagyok magammal, ha a helyemen vagyok, akkor szinte magyarázatra sincs szükség, a gyerekem azt az üzenetet fogja levenni, hogy a világ rendben van.

Ne értsetek félre, nem arról beszélek, hogy az életben minden rózsaszín és problémamentes. Természetesen vannak olyan helyzetek, amitől az anya is feszült vagy szomorú lesz, és amit persze a gyerek is átvesz. Ezek természetes tanulási folyamatok. De óriási különbség van aközött, hogy egy ideiglenesen fellépő probléma miatt feszült-e az anya, vagy egy állandóan meglévő alap rossz érzés lengi-e körül, mert mondjuk nem találja a helyét a világban.

Azt hiszem, ezek után nagyon is kézzelfoghatóvá válik Ghandi híres mondása: Légy te magad az a változás, amit a világban látni szeretnél!

Bár én itt ezt egy kicsit konkrétabban fogalmaznám: Légy te  magad az a változás, amit a gyerekedben látni szeretnél!

 

írta: Hanula Erika