Azt hiszem, abban mindannyian egyetértünk, hogy a könyvpiacon már rengeteg gyerekneveléssel kapcsolatos könyv van, most mégis sikerült egy igazán egyedi műre bukkannom. Sarah Napthali: Buddhizmus anyáknak című könyve számomra azért más, mint a többi, mert a központban nem a gyerek szerepel, hanem az anya. Hogyan foglalkozz saját magaddal, hogyan gondolj magadra, hogyan találj időt magadra, stb, aminek az eredménye persze az lesz, hogy nem csak neked lesz jobb, hanem a gyerekeknek, a férjnek szóval az egész családnak is. A HVG könyvkiadó megint zseniálisan választott, hogy milyen könyvet érdemes megjelentetni a magyar közönségnek.

A cím ne riasszon el senkit, nem csak buddhistáknak szól a könyv.Sőt. A buddhizmus amúgy is egy nagyon szelíd vallás, nem akar senkit megtéríteni, nincsenek dogmatikus szabályai vagy büntetésrendszere. Ez a könyv meg még magánál a vallásnál is szelídebb. A szerző egyszerűen csak megoldási mintákról beszél és a buddhizmus fő gondolatai – gyengédség, türelem, empátia – mentén próbálja meg a gyerekeit nevelni. Rengeteg gyakorlati példát hoz föl a saját és ismerősi köréből. Olyanokat, amelyek mindegyikénél magunkra ismerhetünk (összecsapnak a feje fölött a hullámok, agresszíven viselkedik a gyerek az oviban, kialvatlan ezért könnyebben összeveszik a férjével, stb.). Majd elmeséli ő hogyan oldotta meg ezeket a problémákat a buddhizmus tükrében.

Sokat foglalkozik a düh kezelésével, az aggodalommal, az énképpel, a partnerünkkel való együttéléssel és persze a meditációval. A meditációkat nagyon pontosan leírja, szóval olyanok is elkezdhetik gyakorolni, akik még soha nem meditáltak.

Sarah Napthali, az amerikai szerző egyébként két kisfiú édesanyja és évek óta gyakorló buddhista. És emellett úgy tud írni, hogy végtelen gyengédség, puhaság és szeretet árad a könyvéből. Ha van olyan könyv, amin látszik, hogy nő írta, hát az ez. (Vicces, mert miután befejeztem az olvasását elkezdtem egy, a kreatív gondolkodásról szóló könyvet olvasni, és szinte mellbe vágott mennyire érződik rajta, hogy férfi írta 🙂 Ez nem minősítés, egyszerűen csak a benyomásom.)

Szerintem a fél könyvet aláhúztam meg a margóját végigjegyzeteltem, annyira frappáns mondatai vannak. Nem is tudom, melyeket idézzem most itt nektek. A teljesség igénye nélkül csak pár sor:

“Hajlamosak vagyunk úgy élni az életünket, mintha az idő rabszolgái lennénk: mindig csinálni, építeni akarunk valamit, egyről a kettőre akarunk jutni. Ha túlságosan elmerülünk ebben a gondolkodásmódban, a végén a gyerekeinket is az egyéb tennivalók közé soroljuk, és nemigen vesszük észre, valójában mire lenne szükségük. (…) A gyerekek arra hívnak, hogy a jelenben éljünk és játsszunk. Aki nincs egészen jelen, az nem tud játszani sem. (…) A gyerekek addig tudják nyújtani az időt, amíg végül teljesen el nem tűnik. Ők nem a mi tiktakoló időnk szerint élnek. Rákényszerítenek, hogy egy időre félretegyük megszokott, célorientált vágyainkat. Nagyszerű lecke és hatalmas ajándék.“

Aztán itt van még egy nagyon szívhez szóló gondolat:

“Minden anyának kijár egy szekérnyi együttérzés, így aztán kár lenne épp önmagunkat kihagyni. Amikor zavaró érzésekkel küzdünk, akkor ahelyett, hogy bűntudatosan vagy csalódottan néznénk önmagunkra, inkább legyünk az átlagosnál is együtt érzőbbek és türelmesek magunkkal, hiszen épp elég baj az, hogy negatív érzésekkel kell viaskodnunk. Nekem sokat segít, ha újra és újra emlékeztetem magam, hogy az önmagamra és a saját nehézségeimre irányuló együttérzés az első lépés a mások iránti együttérzés felé vezető úton.”

Itt egy nagyon-nagyon fontos gondolat:

“Ha a gyerek rosszkedvű, teremtsünk lehetőséget, hogy nyugodt körülmények között elmondhassa, mi bántja. Szinte semmit sem kell mondanunk, de ha csak hallgatunk, az sem baj. Olykor nehéz ellenállni a kísértésnek, hogy nyomban előrukkoljunk a megoldással, de a gyerekeknek fontos, hogy meghallgassuk. Érdemes várni egy kicsit saját véleményünk vagy tapasztalataink átadásával és helyette inkább a gyerek problémájára összpontosítani. Sok gyerek azért nem őszinte a szüleivel, mert azok nem hagyják szóhoz jutni.“

Itt pedig egy sokunk által ismert gondolat, mégis sokszor hajlamosak vagyunk elfelejteni:

“Anyaként különösen ügyelnünk kell rá, hogy ne ragaszkodva szeressük gyermekeinket. Bátorítsuk őket, hogy önmaguk legyenek, és szeressük őket olyannak, amilyenek. Ne saját mohó vágyainkat akarjuk rájuk erőszakolni. Igyekezzünk nem félelmeink, vágyaink és szükségleteink függönyén át nézni őket, hanem őszinte elfogadással. Ne az ő teljesítményük szolgáljon önbecsülésük alapjául, és fogadjuk el őket képességeiktől, preferenciáiktól és személyiségjegyeiktől függetlenül.“

És egy olyan idézet még a végére, ami szerintem nagyon sok mindenki számára fontos lenne:

“Elvárjuk, hogy partnerünk olvasson a gondolatainkban, jöjjön rá, hogy mit szeretnénk és mi tesz boldoggá. Azt gondoljuk: ha igazán szeretne, ezt vagy azt vagy amazt csinálná. Az elégedettség érzésének belülről kell fakadnia: ne a partnerünktől várjuk, hogy boldogságunk tartós forrása legyen! A párkapcsolati problémák egy részét olykor saját belső világunk elhanyagolása okozza – tipikus csapda ez egy túlterhelt családban.” Ezek után a szerző feltesz egy sor kérdést, amire ha őszintén válaszolunk, sok mindenre fény derülhet a családi problémák terén.

Még rengeteg gondolatot tudnék idézni, de inkább azt ajánlom, szerezzétek be a könyvet mert jó az, ha megvan az ember könyvespolcán és néhanapján leveheti, belelapozhat és újra átgondolhatja a saját magához, a gyerekeihez, a partneréhez és az egész világhoz fűződő viszonyát.

írta: Hanula Erika