Állok a busz mellett, ami élete első táborába viszi a fiamat. Először lesz egyedül, bár iskolai szervezésben megy a sítáborba, mégis a fix osztálytársak és a családja nélkül lesz. Hosszan integetek neki, majd nézem, ahogy lassan, pöfögve kifordul a busz a sarkon. Milyen érzések vannak bennem?

Azt hiszem, én lepődöm meg a legjobban, hogy szinte semmi szorongás nincs bennem. Mosolygok és arra gondolok, mennyire jól fogja érezni magát a gyerekem. Eszembe jutnak a saját gyerekkori táboros, buszos kirándulós emlékeim. A buszon már az első pár kilométer után előkerültek a szendvicsek, aztán folyton ettünk valamit. Az izgatottságtól valahogy más íze volt az otthoni szendvicsnek is. A táborban végre sülve-főve együtt lehettünk a legkedvesebb barátnőmmel, nem kellett iskola után elválnunk egymástól. Pusmoghattunk az akkor rettentő fontosnak tűnő dolgainkról este az ágyban is, hiába volt takarodó meg villanyoltás. Nem volt felnőtt (nem úgy volt felnőtt) velünk a szobában, mint otthon, azt éreztük, végre szabadok és nagyok vagyunk, oda megyünk, azt csinálunk, amit csak akarunk (persze a tábor területén belül, de hol zavart ez minket!) Akkor még úttörőtáborok voltak a maguk kopott bútoraival, az ebédlőkben egyen edényekkel és műanyag bögrékkel, de tollasozhattunk és pinpongozhattunk amennyit csak akartunk. Volt éjszakai riadó, amikor elemlámpával és a pizsamára sebtében fölkapdosott mackónadrágban kerestük az elveszettnek hitt tanárunkat (aki persze jókat vigyorgott a rejtekhelyéről, ahogy figyelte az izgatottan zsizsgő gyereksereget.) Aztán ott voltak az esti diszkók is, ami persze annyit jelentett, hogy valami ősrégi magnóból szóltak az aktuális slágerek, a táborlakók meg táncoltak rá. Persze én őrült izgalmasnak tartottam, hiszen ez azt jelenthette, hogy este fennmaradhattunk, és izgulhattunk, hogy vajon a kiszemelt fiú felkér-e táncolni. Mai aggyal megmosolyogtató, mennyiire ártatlanok és izgatottak voltuk, de még most is bennem van az érzés, mennyire tombolt bennünk az adrenalin!

Örök életre szóló élményeket és barátságokat gyűjtöttünk. És mindez még a fiam előtt áll. Ő még csak most megy élete első táborába, és most kezdi el gyűjteni ezeket a csodás élményeket.

Őszintén szólva, kicsit irigylem is érte. Közben meg nagyon örülök neki. Vele együtt. Még ha a mai világ más is, már mp3-akat hallgatnak a mobiljukról és megérkezés után vadásszák az ingyenes wifit, azok az esték a barátokkal a villanyoltás után, az a bizsergető izgalom, és a szabadság érzése nem változik.

Azon kapom magam, hogy mosolygok, pedig az utca már teljesen üres, a busz már rég elment rajta a táborozó gyerekekkel. Az agyamba alattomosan bekúszni akaró veronai buszbalesetet sebtében elkergetem és megnyugtatom magam, hogy velük, az enyémekkel minden rendben lesz. Nem lehet örök rettegésben élni az életünket, bízni kell abban, hogy minden jól alakul. Különben is, a lelkére kötöttem, hogy ha megérkezik első dolga legyen felhívni.

Délután megcsörren a telefon, a kijelzőn látom, hogy a fiam hív. Minden rendben, szerencsésen megérkeztek. Megkönnyebbülök és a lehető legőszintébben és leginkább szívemből szólóan kívánom neki, hogy érezze jól magát és gyűjtsön sok élményt.

Az egyik első élményeit az önálló élethez vezető út során.

illusztráció: Veronica Grech